- Nézd Wilwarin!
Összerezzenve fordultam el az ablaktól, melyen keresztül hosszú idő után ismét ráláthattam Coruscant színes forgatagára, és kérdőn néztem le a nagyjából öt éves növendékre, aki lábujjhegyre állva tartotta elém munkáját, egy kissé kusza rajzot. Lejjebb hajolva szemügyre vettem, halvány mosollyal biccentettem elismerésem jeléül.
- Szép. - a havas tájat, jeges sziklákat nézve nem volt nehéz kitalálni, mit is akart a kis talid megjeleníteni. - Az otthonod, igaz? Az Ando Prime.
- Én így emlékszem rá. - bólogatott a növendék, és amikor látta, hogy mennék már, mert Drallig mester az ajtóban vár rám, odatolta hozzám a rajzot. - Neked csináltam.
- Nekem? - értetlenül néztem rá, a háttérben Drallig is felvonta a szemöldökét (nem láttam, de érzékeltem). A Jedik nem fogadnak el ajándékot. A Jedik nem kapnak ajándékot. A Jedik nem birtokolnak. Hogy ilyenkor mi a helyes válasz, nem tanították meg, és mire a növendék annyi idős lesz, mint én, ő is csak annyit fog tudni, hogy ilyesmit egy Jedi nem csinál. De miért ne csinálhatna?
Az elmúlt hetekben sok minden változott. Előtte talán magammal vívódva, de elutasítom az ajándékot, és Drallig mester később elmagyarázza a növendéknek, hogy egy ilyen apróság sem egyeztethető össze a Jedik életével, mert az egyetlen tárgyi ajándék, melyet életük során kapnak, az az a jelképes tárgy, amelyet a mesterük ad nekik, amikor betöltik a tizenhármat. Most viszont másképp volt.
- Köszönöm. - vettem át a rajzot, és a gyerek fejét megsimogatva csatlakoztam a döbbent Drallig mesterhez.

Nem tette szóvá a dolgot. Némán haladtunk végig a Templom tágas folyosóján. Egyedül még nem mehettem sehova; naponta két órát tanítottam a kis növendékeket, azon kívül még mindig a Gyógyítás Házában kellett tartózkodnom. Drallig jött értem, Drallig kísért vissza. Lassan kezdtem megszokni a napok megváltozott rendjét.
A Gyógyítás Házában nem volt más társam, csak Visszhang. Eddigre már tudtam, a katonának semmi baja, a sérülése, melyet a Lola Sayun szerzett, már rég begyógyult. Visszhang mégis maradt... miattam. Ő így akarta valamiért, és talán Obi-Wan rendelkezett így, talán Ardenis harcolta ki. Én pedig tudtam, hogy nélküle nem bírtam volna feldolgozni mindent, és talán most sem tudnám. Látogató nem jöhetett hozzánk, még Obi-Want is vonakodva engedték be pár hete, azóta nem láttam, elment küldetésre. Így hát kettesben voltunk Visszhanggal, s most megint az járt a fejemben, vajon ő mennyire bírja mindezt. Nem láttam rajta soha, de ő még arra a néhány órára sem szabadulhatott, mehetett ki, amíg én a növendékekkel foglalkoztam. Mindig ott várt a szobánkban, azzal a Jediket megszégyenítő, szinte derűs nyugodtságával és türelmével, amely engem is megnyugtatott.
Hirtelen ötlettel kanyarodtam el a kantin felé... Úgy negyed órával később, miközben lassan haladtam a Gyógyítás Háza irányába, vigyázva, hogy a Visszhangnak szerzett nagy bögre forró csokoládé ne ömöljön rá a magamhoz szorított rajzra, meg voltam győződve róla, hogy Drallig mester szentül hiszi: a mai napon bizony megbolondultam.

 - Itt vagyok! - az ajtó nesztelenül záródott be mögöttem, aztán meg is torpantam rögtön. Nem az a mesterséges, erős fény fogadott, amely a szobát jellemezte: a sötétséget csupán a kirakott gyertyák pislákoló, de élettel teli és meleg lángja törte meg. Meglepetten pillantottam Visszhangra, ahogy elém sietett. - Hát ez?
- Csak... gondoltam, csinálok valamit. - válaszolta zavartan, mint aki maga sem tudja, pontosan mit is csinált, és hogy helyes-e, hogy így tett. - Gondoltam, megleplek. Hogy ne mindig ugyanaz várjon, legyen valami... nem is tudom, milyennek mondják ezt.
- Meghittség. - vágtam rá elmosolyodva. Már nem is tudtam, mikor volt utoljára részem ilyesmiben, s sokadjára csodálkoztam azon, hogy Visszhang hogyan képes egy-egy apró, szinte jelentéktelen tettel kitölteni a szívemben érzett űrt, fényt lopni a Lola Sayu óta érzett kétségbeejtő sötétségbe.
Hogyan köszönjön meg a Jedi egy ajándékot?
- Jössz? - Visszhang kérdőn nézett rám. Álmatagon bólintottam, aztán észbekapva felé nyújtottam a teli bögrét.
- Tessék, ezt neked hoztam. - és miközben kíváncsian elvette és rácsodálkozott a számára ismeretlen, forró és édes italra, alig hallhatóan suttogtam, hogy talán nem is hallotta. - Köszönöm.
A gyógyteám már az asztalon várt. Leültünk, és miközben Visszhang a forró csokoládét kóstolgatta, kitettem magunk elé a talid növendék rajzát, és a gyertyák fénye finoman simított végig a messzi világ jeges, havas tájain...

Karácsony, 2015