Most ő állt nyerésre. Figyeltem az arcát, ahogy összpontosít, gondolkodik, mi legyen a következő lépés. Ha nem megfelelően dönt, akár meg is fordulhat a játék menete. Ilyen a dejarik. Eltöprengtem, hogy vajon a csaták során, a sisak takarásában is ilyen képet szokott-e vágni. Mindenesetre itt most túl sokáig gondolkodott.
- Vigyázz, a habozás máshol az életedbe is kerülhet. - figyelmeztettem. Összerezzent, rám pillantott, mintha kirántottam volna valahonnan.
- Tudom. - felelte nyugodtan, szinte közömbösen. - De a kapkodás is. Megtanították.
Hát persze. A kiképzés során mindenre odafigyelnek. Mindenre, csak arra nem, amire igazán kellene.
Visszhang döntött, lépett. Halkan káromkodtam, ahogy leütötte a legerősebb harcosomat.
- Azóta tanulsz, hogy... - egy pillanatra megakadtam, nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg. Végül a kérdés meglehetősen esetlenre sikeredett. - ...hogy jársz?
Tényleg érdekelt a dolog. Amikor a Kaminon voltam kiképezni, csak az osztagommal foglalkozhattam, esetleg a környezetükben lévő többi katonákkal, de kis klónokkal csak egyszer találkoztam, amikor szándékosan eltévedtem az épületben. Még most sem tudtam elfelejteni. Vajon egészen attól kezdve harcolni tanítják őket, hogy fel tudnak állni?
Visszhang bólintott.
- Így van a kiképzés.
- És előtte? - bukott ki belőlem, mielőtt megakadályozhattam volna.
- Nem igazán tudom. Elfelejtettem. - hát persze, hogy megpróbálta elfelejteni, annak ellenére, hogy tökéletes memóriával rendelkezett. Visszhang most maga elé meredt, elrontotta a következő lépését, végül hosszú hallgatás után válaszolt. - Víz, közbezárt víz. És hideg. Erre emlékszem.
Azt kívántam, bár ne kérdeztem volna rá. Ezekben az első emlékekben nem volt egy cseppnyi szeretet, melegség sem, csak az a rideg, sebezhető magány, amely minden klónnak az osztályrészéül jutott. Felderengett előttem a kicsi klón képe a Kaminon, az alig egy éves kölyöké, akit a folyosón szedtem össze azon a bizonyos napon, amikor eltévedtem. Tisztán emlékeztem, hogy kapaszkodott belém, bújt hozzám, vágyott az ölelés melegségére, amely sosem adatott meg neki. Nem akart elengedni.
- Én is elfelejtettem, milyen volt a szülőbolygómon, de azt tudom, hogy a Raxus általánosságban milyen. - jegyeztem meg. - Sok különbség van közte és a Kamino között, mégis úgy vélem, a Kamino is lehetne kedves emlék, ha nem öltek volna ki belőle minden szeretetet.
Visszhang csodálkozva nézett rám. Tudta, hogy nem kedvelem a kaminoiakat és a módszereiket, de most először mondtam ki nyíltan, mennyire megvetem őket. Támadt egy ötletem.
- Az én első emlékeim csupán érzések. - mondtam csendesen és kinyújtottam a kezeimet az asztal fölött. - Megmutassam?
Mert a Jedik képesek az átadásra.
Egy pillanatig habozott, a szabályzat a legkisebb érintkezést is tiltotta a felettesekkel, de a kíváncsiság -vagy talán a vágy?- erősebb volt még a szabálytiszteletnél is. És most nem a csatahajón voltunk. Tétován fogta meg a kezemet, miközben valamiért fülig pirult, én pedig szememet lehunyva elmerültem abban a réges-régi, mégis közelinek tűnő érzésben, amely mindig ott volt nekem, mint a legelső tapasztalat ebből a világból.
Végtelen tér, szabadság és ragyogó napsütés, átszűrődve az élettel teli, virágzó fák lombján... egy ismeretlen édesanya meleg, szeretetteljes ölelése, egy arctalan apa erős karja, amely megvéd mindentől, ami árthatna... béke és boldogság egy olyan világban, ahol nincs háború és halál...
Most, hogy ilyen élesen felidéztem őket, hirtelen én is hidegben éreztem magam egy pillanatra, mintha elveszítettem volna valami fontosat. Igyekeztem az emlékre összpontosítani és kizárni minden mást, még egyszer igazán elmerülni ezekben az érzésekben, amelyekben valahogy jobban körülölelt az ősi, eleven Erő, mint mikor a Jedi tanításokban kerestem azt.
Nem tudtam, mennyi idő telt el így. Mintha évekkel később nyitottam volna ki a szememet, megpillantva Visszhang megváltozott, békés arckifejezését, melynek láttán magam is elmosolyodtam. Reméltem, hogy az Erőn keresztül a lehető legtöbbet sikerült közvetítenem felé. Nem voltam biztos benne, hogy helyes volt-e, amit csináltam, de úgy szerettem volna, ha ő is tapasztal egy keveset abból, amit soha nem élhetett át, csak mert klón katonának született egy kegyetlen világba.
- Köszönöm. - mondta végül csendesen. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig fogom a kezét, mintha általa ott maradhatnék az emlékekben, vagy mintha benne próbálnám újra megkeresni azokat?
Éreztem, hogy most én pirulok el és zavartan elengedtem. Lenéztem a dejarik táblájára és a még fenn lévő apró holofigurákra, mintha bármi érdekeset is látnék rajtuk. Még nem ért véget a játék, de úgy éreztem, már képtelen lennék megvívni ezt a csatát. Nem is akartam, és Visszhang sem.
Ez volt az első döntetlenünk.