A zöld lézerfény felvillant, a kard sistergett. A gyakorlódroidot teljesen váratlanul érte a fentről jövő támadás, harcképtelenül roskadt a padlóra, nagyjából fél tucatnyi, hasonlóképpen járt társa mellé. A padawan megállt néhány pillanatra -annyi időre, hogy elsöpörje a szemébe lógó, rakoncátlan vörös hajtincseket-, majd tovább lendült, szinte repült a levegőben, fénykardja fáradhatatlanul, szemmel nehezen követhető sebességgel villogott, az akrobatikus mozdulatok megszakítás nélkül követték egymást.
Wilwarin számára ez volt az igazi felszabadultság. Vívás közben mintha kinyílt volna előtte a világ: minden élesebb, tisztább volt. A bonyolult formák, ugrások, hárítás, majd cselezés, célzás és vágás, mindez olyan volt, mintha lélegezne… természetes. Akár le is hunyhatta volna a szemét, a harc úgy sem okozott volna nehézséget neki.  Máskor meg is tette volna, pusztán pihenésként, határai kibővítéséért, de ez a gyakorlat most más volt. Most jóval komolyabbra készült.
A Jedi lovagok csak végső megoldásként folyamodnak harchoz, a vívás művészetének azonban mindig is nagy hagyománya volt a Templomban, a hagyományhoz pedig időközönként megrendezett események fűződtek. A növendékek, padawanok körében mind közül a Tyreth-napja volt a legnagyobb jelentőségű. Ezen a napon a tanulók bármelyik mesterrel párbajozhattak szabadon; a harc elsősorban nem a győzelemről, hanem a kölcsönös tiszteletről és elfogadásról szólt… igaz, a kiforratlan növendékek számára azért mégis hordozta a dicsőség vágyát is. Egyikük sem volt olyan tehetséges, mint Wilwarin -ilyen növendék ritkán nevelkedik a Templomban, mondogatták. Vívás terén, ilyen fiatalon a lány képességei valóban kivételesek voltak.
Az utolsó gyakorlódroid is a földre zuhant. Wilwarin egy elegáns szaltóval átugrott fölötte, majd visszaállt alapállásba és kikapcsolta a fénykardját. Csak ekkor vette észre az oldalt álló két felnőtt Jedit, akik valószínűleg már jó ideje figyelték őt.
Az egyik az ő mestere volt, Kaplaa. A kék bőrű twi’lek lekkui valahogy mindig úgy álltak, mintha jót derülne valamin, élénken csillogó szeme, energikus lenyomata az Erőben hasonló érzetet keltett. A mellette álló ember férfi magas volt, haja, melybe ősz szálak is vegyültek már, a vállára omlott. Egyenes arcéle, karakteres orra és szakálla tekintélyes külsőt kölcsönzött neki. Wilwarin látta már néha mestere társaságában, de nem ismerte őt személyesen.
- Ataru, igaz? - kérdezte a férfi, ahogy Wilwarin odalépett hozzájuk. A lány bólintott. - Magam is ezt a vívásformát kedvelem.
- Bemutatom Qui-gon Jinn mestert. - Kaplaa Wilwarin vállára tette a kezét. - Holnap az ő padawanja ellen fogok kiállni.
- Wilwarin padawan. - mutatkozott be a lány, az előírt meghajlással kísérve szavait. - Örülök, hogy megismerhetlek Qui-gon mester.
- Kaplaa-nak igaza volt: valóban rendkívül tehetségesen bánsz a fénykarddal. - Qui-gon ráhunyorgott. - És látom, szorgalmasan gyakorolsz a holnapi megmérettetésre.
- Igen, mester.
- Ami azt illeti… - szólt közbe Kaplaa, egy futó mosollyal. - Már rég elmúlt éjfél. Most már elég volt a droidirtásból, irány pihenni. Ha reggel kimerült leszel, nem tudok majd mit tenni, kiskorúnak nem adhatok kávét.
- Kérlek mester! - Wilwarin könyörögve pillantott rá. - Még csak egy programot hadd vigyek végig, egy mozdulatot muszáj begyakorolnom.
Kaplaa nagyot sóhajtott, de az újabb vigyort nem tudta letörölni a képéről.
- Na jó… de aztán irány az ágy. Jó éjszakát, Wil. - azzal egy ásítás kíséretében odabiccentett a lánynak, majd távozott. Wilwarin odalépett az irányítópulthoz, hogy újraprogramozza a gyakorlódroidokat, és már az utasításokat gépelte be, amikor feltűnt neki, hogy nem maradt egyedül.
Qui-gon Jinn a falnak dőlve, érdeklődve figyelte őt.
- Kaplaa mester okkal büszke rád. Hány éves vagy?
- Tizenkettő. - bár igyekezett nem mutatni, Wilwarint kissé feszélyezte a mester ottléte… vagy talán valami más feszültség volt benne, amit közönségének a jelenléte most a felszínre hozott.
- Hm. - Qui-gon mintha elgondolkodott volna. - Ki ellen fogsz kiállni holnap?
Wilwarin arcán magabiztos mosoly suhant át.
- Mace Windu mester ellen. - közölte büszkén.
- A lehető legnehezebb ellenfél. - hümmögött Qui-gon. - Érthető, hogy félsz.
- Én nem félek. - a lány durcásan húzta ki magát. Qui-gon finoman mosolygott.
- Hát persze… A mozdulataidon látszik, hogy feszült vagy, bár próbálsz magabiztosnak látszani, az érzéseid az Erőben elárulnak. Ez egyáltalán nem hiba. - tette hozzá, amikor látta, hogy Wilwarin arckifejezése megváltozik. - De nem is olyasmi, amin nem lehetne javítani. A félelmed érthető: bizonyítani szeretnél, de jól tudod, ez a tradíció a legtöbb esetben nem a növendékek győzelmével zárul… nem is a győzelem lenne a lényege. Windu mester ellen kiállni, ilyen fiatalon, ez már önmagában nagy dolog. Tudom, hogy az ilyesmi mekkora teherként tud a vállra nehezedni. - néhány pillanatig figyelte a lányt, majd az övéhez nyúlt és leakasztotta a fénykardját. A felvillanó zöld penge ragyogása betöltötte a termet; Wilwarin ámulva nézte. - Nos… nincs kedved a droidok helyett velem gyakorolni egyet? Mi tagadás, rég volt részem ilyesmiben, leszámítva a saját padawanommal való edzéseket.
Wilwarin rövid ideig meglepetten pislogott, aztán az eddigieknél is nagyobb mosoly terült el az arcán.
- Persze, hogy van kedvem, Qui-gon mester. - s már aktiválta is saját fénykardját, majd beállt a megszokott Ataru-alaphelyzetbe és a Jedi lovag ugyanúgy tett.
A padawan támadott. Könnyed mozdulattal szökkent a levegőbe, zöld pengéje villogott, a másik hárított. Qui-gon hagyta, hogy próbálkozzon; ő maga sorra védte a csapásokat, és közben figyelt. Wilwarin egy pillanatra sem állt meg, egymás után hajtotta végre a jól ismert akrobatikus mozdulatokat, olyanokat is, melyek jóval több tudást, a vívásformában való elmélyedést igényeltek, mint amit az átlag növendékek ilyen korban tudtak. Az egész több volt, mint kiszámított, jól begyakorolt formák ismétlése: természetesen jött. Qui-gon ismét hárított, hátrébb lendült és az Erőért nyúlt.
- A képességeid elismerésre méltók. - jegyezte meg csendesen, néhány ugrás, kitérés után. - De a benned lévő feszültség nyersebbé teszi a mozdulataidat. Könnyebben kiszámíthatóak, és magad is könnyebben hibázhatsz.
Wilwarin egy hátraszaltóval az egyik emelvényen termett, onnan nézett le a mesterre.
- Ha hamar végzek, kevesebb esély lesz a hibázásra. - jelentette ki. Qui-gon egy halvány mosollyal csóválta meg a fejét.
- Windu mester ellen? - leeresztette a pengéjét, barátságosan hunyorgott fel Wilwarinra, aki másnapi ellenfele nevének hallatán most zavarodottnak tűnt.
- Én… nem fogom tudni legyőzni őt. - bökte ki végül, s valahogy sokkal jobban érezte magát, hogy kimondta. Qui-gon halkan felnevetett, de egyáltalán nem bántón.
- Hát, arra még jópár évet várnod kell, de a holnapi párbaj sokat taníthat majd. - elgondolkodott kissé, a lányt méregette, majd folytatta. - Úgy tűnik, te a víváson keresztül merülsz el az Erőben, akkor élsz benne a leginkább… ez eléggé ritka, különleges adottság a Jedik között.
- Vívás közben valóban minden más. - vallotta be Wilwarin. - Kaplaa mester azt mondja mindig, a vívás tánc, művészet, de nekem még ennél is több. Élesebben látok és érzékelek dolgokat… mintha kinyílna a világ.
- Az Élő Erőt érzékeled, így szólít meg ilyenkor. - biccentett Qui-gon. - Nem csak erősít, át is akar adni dolgokat. Próbálj figyelni arra, amit mond neked. Vívás közben nehezebb elcsendesíteni az elmét, de neked talán nem okoz nagyobb kihívást, hiszen pont ilyenkor vagy egyensúlyban az Erőben. Hallgass az Élő Erőre; a harc során megismerheted az ellenségeidet, ha kellőképp figyelsz. A legtöbben a meditálás során kerülnek ilyen kapcsolatba az Erővel, talán ha felidézed az ehhez tartozó leckéket, sikerrel jársz majd vívás közben is. Próbálj holnap ezzel a tudattal kiállni.
Wilwarin kezdetben kissé megszeppenten, összeszorított szájjal hallgatta, majd lassan kezdett lazítani feszült testtartásán, s az is érezhető volt, hogy feszültségét átveszi egyfajta megkönnyebbült nyugodtság. Leszökkent Qui-gon mellé, deaktiválta a fénykardját. A mester alig észrevehető hunyorítással nyugtázta.
- És még valami. - tette hozzá a szakállát simogatva. - Ne győzni akarj. Legalább is ne úgy, ahogy most a győzelemre gondolsz. Az ellenfél lefegyverzése csak egy értelmezése a diadalnak; van, hogy sokkal többet jelent, ha önmagadat tudod legyőzni.
- Hogyan tudnék önmagam ellen harcolni? - értetlenkedett Wilwarin. - Azzal mire jutok?
Qui-gon összefonta a karjait, ismét a lányt tanulmányozta. Az kissé dacos arccal, türelmetlenül nézett vissza rá, a mélybarna szemekben energikus tűz lobogott. A mester biztos volt benne, szükség esetén azonnal ugrana, folytatná a harcot, de a kíváncsisága túl erős volt, így csak állt ott vele szemben és várta a válaszát. Annyira kiforratlan volt még, annyira gyerek… mégis, Qui-gon több lehetőséget látott benne, mint sokakban; az Élő Erő ezt súgta neki.
- Jobbá válsz. - mondta végül egyszerűen, és visszaakasztotta az övére a fénykardját.

* * *

 - Hát, ez nem volt éppen könnyű. - Kaplaa fáradt vigyorral ült le Wilwarin mellé. Természetesen végül legyőzte Qui-gon Jinn padawanját, Wilwarin pedig roppant büszke volt rá; látta a fiút, amint visszasiet Qui-gon-hoz, és közben egy pillanatra feléjük tekint. Ráfintorgott, majd lelkesen fordult Kaplaa felé. - Ügyes a fiú, meg kell hagyni, meg persze néhány év, és lovaggá válhat ő is… Qui-gon barátom jól képzi őt.
Wilwarin kissé feszengett. Ahogy telt az idő, egyre több páros vívta meg a bemutatóját, s ő egyre közelebb volt a sajátjához. Az elmúlt napokban mindig magabiztosnak mutatkozott, mint aki alig várja már, hogy Windu mesterrel vívhasson, ám most, hogy közvetlenül az esemény előtt állt, nem vallotta volna be soha, de félt. Kihúzta magát, összeszorította a száját és igyekezett kifejezéstelen arccal várakozni. Kissé émelygett, Kaplaa pedig megérezte a feszültségét, megnyugtatóan tette a vállára a kezét.
Bár konkrétan senki sem mondta ki, mindenki arra a párviadalra várt a leginkább, melynek egyik főszereplője ő volt… Wilwarin érezte magán a felé vetett izgatott, várakozó pillantásokat. Tudta jól, nemsokára elérkezik a pillanat, és hogy már nem léphet vissza.
Dühösen állapította meg, hogy lábai enyhén remegnek, amikor őt szólították, a csarnokban az ő neve zengett.
- Tyreth napjának utolsó párbajára szólítom Mace Windu mestert. - Cin Drallig mesternek, az esemény koordinátorának hangja betöltötte a teret. - A kihívó: Wilwarin, Kaplaa Jedi lovag tanítványa.
Mace Windu, a Jedi Tanács tagja puhán, nyugodtan lépett a párbajtérre. A magas, sötét bőrű férfi mozgása már most, a harc kezdete előtt olyan volt, akár egy ragadozóé, amely prédája becserkészésére készül. Windu mestert nagy tisztelet övezte a Rendben: erős és kemény szellem, kiváló harctudás jellemezte, s bár a Tanács legfiatalabb tagja volt, már több legenda szólt tetteiről. Igaz, Wilwarin sokszor összezördült már vele. Windu nem értette meg az ő, Jedikhez képest meglepően szabad szellemét, a szabályokhoz való hozzáállását. A közelmúltban, amikor Wil még a Templom növendéke volt, ez az ellentét számos bonyodalomhoz (Windu részéről fejfájáshoz és bosszúsághoz, Wiléről pedig büntetéshez) vezetett. A lányban már régóta érett a vágy aziránt, hogy valamiképp „elégtételt vegyen”, hogy megmutassa, ő több annál, mint amilyennek Windu gondolja.
Párbajra hívni őt nem volt bölcs döntés, döbbent rá ezekben a pillanatokban. Ezzel nem éri el, amit szeretne.
De mit is szeretne igazán?
- Menj. - súgta a fülépe Kaplaa bíztatóan, és finoman meglökte a lány vállát. - Az Erő segítsen, ifjú padawanom……. És piszkáld meg egy kicsit a tiszteletreméltó Windu mestert.
Valahogy levonszolta magát a párbajtérre, próbálva nem figyelni az izgatott suttogásokra, a számtalan őt figyelő szempárra. Tudta, hogy a teljes Jedi Tanács, s még sok-sok mester jelen van, hogy mind őt fogják figyelni. A csarnok szinte morajlott körülötte, zavarta a sok hang kavalkádja, a nézők jelenléte, rajta függő tekintete, a saját félelme… az Erő olyan volt körülötte, akár a vízfelszín, melyet összezavart a beledobott kő… nem talált kapaszkodót.
Mace Windu ott állt vele szemben. A Jedi mester szinte fölé tornyosult, jelenléte fenyegetően és magabiztosan vibrált az Erőben, ahogy viszonozta Wilwarin tradicionális meghajlását. A lila penge felvillant, fénye tükröződött Windu sötét szemében; a férfi komolyan, szinte érdeklődve nézett Wilwarinra, aki maga is aktiválta zöld fénykardját. Windu biccentett, mester és padawan egyszerre vették fel az alapállást, Vapaad az Ataru-val szemben. Wilwarint elképesztően zavarta a nézők hangja, zúgolódásuk az Erőben; bosszankodva rázta meg a fejét, hátha így kizárhatja mindezt, de hiába.
És elkezdődött.
Wilwarin előre lendült, támadott, felidézve a begyakorolt mozdulatokat. Az Ataru trükkjei mindig jól mentek neki, sosem hibázott. A lány átszökkent ellenfele feje fölött, majd még meg sem fordult teljesen, lesújtott. A zöld és a lila penge egymásnak csapódott, a blokkolás ereje hátralökte Wilwarint, akinek muszáj volt ugrania még egyet, hogy megtartsa az egyensúlyát. Épphogy sikerült visszabillennie, Windu már érkezett is. Fényszablyája gyilkosan villogott, ahogy a mester előre tört, akár egy ragadozó, és Wilwarin azonnal tudta, hogy nem fog könnyíteni csak azért, mert egy padawannal vív. Kíméletlenül, vadul harcolt, Wilwarin pedig pillanatok alatt védekezésre kényszerült. Blokkolás helyett igyekezett elkerülni az egymás után érkező támadásokat, melyek egyszerre voltak erősek és nehezen kiszámíthatóak, durvák és mégis elegánsak.
Windu a Vapaad mestere volt. Ő maga fejlesztette ki ezt a technikát, ezt az agresszív, szinte már a sötétségbe való elmerülésre csábító harcmodort. Wilwarin többször látta korábban, ahogy használja: lélegzetelállító volt, és veszélyes. Oly látványos, hogy aki nézte, csaknem maga is a részének érezhette magát. Aki pedig az útjába került, az nem sokáig állhatott ellent.
Wilwarin elugrott az útból, majd abban a pillanatban, hogy a lába leért, lendült is tovább, majd még tovább. Tudta, hogy ha megáll, veszít. Érezte a fáradtságot, hiába igyekezett kizárni, erősödő kétségbeeséssel ugrált pontról pontra, míg minden, a környezete és az idő is elmosódott körülötte. Néha Windu felé vágott, aki meg sem törte a Vapaad bonyolult alakzatait, úgy hárította a csapásokat. Az Ataru gyors, akrobatikus és elegáns mozdulatai egyre darabosabbá, kiszámíthatóbbá váltak. Egyetlen pillanatra billent ki a bohózatból, és a ragadozó lecsapott. Wilwarin érezte a fájdalmat a karjában, a megperzselődött ruha és hús szagát. Természetesen fegyvereiket alacsony energiatöltetre állították, maradandó sérülést nem okozhatott, de még így könnyek szöktek a szemébe.
A nézők felzúgtak.
Wilwarin hátra botladozott, görcsösen szorongatva fénykardját, nehogy leejtse. A torka kiszáradt, ahogy levegőért kapkodott, a szíve vadul vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Erősen pislogott, de hiába, továbbra is káprázott a szeme, a dolgok körülötte meghatározhatatlan fényfoltokká mosódtak. Elkeseredetten próbálta összeszedni magát; ellenfele nem mozdult, némán állt ott, ahol legutóbb lesújtott rá, mintha időt akarna neki adni, tudva jól, mi lesz a vége. Wilwarin hangosan zihált, vetve még egy pillantást a sérülésre. Szégyen és harag hulláma söpört végig rajta.
Mint az első hűvös fuvallat a nyári forróságban, olyan volt, amikor hirtelen megérezte magán az égszínkék szempár pillantását. Most először lesett fel a közönségre, tekintete azonnal megtalálta, nem kellett keresnie. Qui-gon Jinn ott állt és őt nézte.
Tudtad, hogy ez lesz, mondta magának a kislány, továbbra is remegő lábakkal, levegőért kapkodva. Tudtad, hogy nincs esélyed ellene, hogy veszíteni fogsz. Tudtad, hiába próbáltad elhitetni magaddal, hogy nem félsz.
Qui-gon tekintete valamiért nem engedte el az övét.
„Csendesítsd el az elméd.”
Eszébe jutott az esti találkozás, a gyakorlás. Magabiztosnak, diadalmasnak akart látszani. Győztesnek. Megmutatni, hogy mire képes egyedül, hogy neki nincs szüksége segítségre. Közben belül végig rettegtél. Most is rettegsz, vallotta be magának, elfogadva végre, amit eddig tagadni próbált.
„Ne őt akard legyőzni, hanem önmagadat.”
Észre sem vette, hogy a légzése egyenletessé válik, megnyugszik. Qui-gon lassan, komolyan bólintott.
„Keresd az Élő Erőt.”
És Wilwarin rádöbbent, hogy most nem győznie kell.
Jobbá kell válnia.
Hátralépett néhányat; Windu várakozva figyelte, ahogy lassan beszívja, majd kifújja a levegőt, kihúzza magát és felveszi ismét az Ataru kezdőpozíciót. Hiába élte meg másképp a harcot, mint a többiek, hiába volt jobb, amikor gyakorolt, nem mert igazán befelé fordulni, elmerülni mindabban, ami körülvette, nem merte hagyni, hogy vezessék, mert félt másra bízni magát, félt attól, hogy hibázni fog. Még egyszer ellenfelére emelte a tekintetét…
…aztán behunyta a szemét.
A mozdulatok maguktól jöttek, természetesen, ő pedig most először életében nem kérdőjelezett meg semmit, nem akart irányítani. Elmerült abban a mindent átható, megfogalmazhatatlanul ismerős és mégis újszerű, belső világban, rá bízta magát. Körülötte minden más megszűnt, a hangok, az eddig zavaró tekintetek. Ő pedig ment, amerre vezették.
Könnyedén szökkent előre, villámgyorsan, a zöld penge szemmel alig követhető sebességgel villogott. A mozdulatoknak hirtelen nem csak célja, de értelme lett, a részletek összeolvadtak és Wilwarin meglepve tapasztalta, hogy immár nem külön trükkökként, egymásra épülő lépésekként hanem teljességként látja őket. Egy nagy egésszé, mindent magába foglaló körré állt össze minden: a környezete, az ellenfele, az Ataru technikája… és tisztán látta azt is, hogy neki hol a helye ebben a körben.
Amit csinált, több volt, mint pontosan koordinált mozgás, több, mint tánc.
Lélegzés és létezés.
Harmónia.
Eggyé válás az Erővel.
…
Aztán hirtelen -sokkal, sokkal később- vége szakadt az egésznek. Arra eszmélt, hogy teste a földnek csapódik, őt pedig kirántják a mély, transz-szerű állapotból. Lassan visszatért minden: a kimerültség érzése, a fájdalom a karjában, a fények, a hangok, a nézők zúgása… majd néma csend, ahogy elhallgatott mindenki. Kissé kábán pislogott, nem tudta felidézni, pontosan mi történt, hogyan került ebbe a helyzetbe, egyáltalán mennyi idő telt el. Fénykardja már nem volt a kezében, Mace Windu pedig rá szegezett pengével magasodott fölé.
Tisztában volt vele, hogy vége, hogy legyőzték. Ahogy előre tudta végig, de most már nem félt a kudarctól.
Windu mester rászegezte sötét pillantását, majd deaktiválta a fénykardját. De nem lépett félre, mint az eddigi párbajok győztesei: lehajolt és a karját nyújtotta a lány felé. A karját, melyen pontosan ott, ahol Wilwarinnak is, egy fénykard által okozott, megperzselődött folt éktelenkedett a tunikáján…
Wilwarin döbbenten tapasztalta, hogy elismerés csillan Windu máskor kemény tekintetében. Elfogadta a felé nyújtott kezet és a mester talpra segítette őt. Mindenki némán figyelte a párbaj két harcosát, ahogy meghajolnak egymás felé, lezárva a küzdelmet. Wilwarin kérdőn pillantott fel a fő emelvényen helyet foglaló mesterek, a Jedi Tanács többi tagja felé, hogy mehet-e. Yoda mester bólintott… aztán felemelte a kezét és összeütötte ráncos tenyerét. Sifo-Dyas csatlakozott hozzá, aztán Ki-Adi-Mundi, Plo Koon, Eeth Koth és egyre többen.
A taps ezúttal nem csak a győztesnek szólt.
Wilwarin érezte, ahogy az öröm és valamiféle, eddig nem tapasztalt nyugalom járja át. Furcsán csengett a füle, alig akarta elhinni az egészet.
Sikerült.
Számára nem a párbaj végkimenetele volt a döntő, hanem valami sokkal fontosabb.
Abban pedig győzelmet aratott.
Elvigyorodva hajolt meg még egyszer a Tanács felé, aztán már sietett is vissza a helyére. A sokaságon keresztül is látta mesterét, amint büszke mosollyal, csillogó szemmel várja. Kimerülten, boldogan dőlt Kaplaa karjaiba, végre megpihenve az ölelésében.
- Gratulálok. - csendült egy ismerős hang, és Qui-gon Jinn finoman Wilwarin vállára tette a kezét, ahogy odalépett hozzájuk. A lány mosolyogva pillantott rá, miközben Kaplaa biccentéssel köszöntötte barátját.
- Igazad volt, Qui-gon mester. - mondta halkan. - Önmagamat kellett legyőznöm.
- És jobbá váltál. - Qui-gon tekintete az övébe fúródott, akárcsak a párbaj alatt. - Kevesen képesek hasonlóan kiváló teljesítményre, ilyen fiatalon.
Wilwarin büszkén húzta ki magát.
- Olyan volt néhány pillanatig, mintha… nem is tudom. - elgondolkodott. - Mintha több lennék. Más.
Qui-gon bólintott. Hisz tudta jól.
- És ez csak az első lépés volt. - mondta. - Egy lépés valami új felé.