Némán állt az erkélyen, figyelve a felkelő napot, amely lassan a fák fölé emelkedett. Az elmúlt pár hétben szokásává vált órákig kinn lenni, nem csinálni semmit, mintha így kivonhatná magát a jelenből, meg nem történté tehetné mindazt a maga számára.
Aznap hajnalban is figyelte a holonetet, a híreket, szíve minduntalan összeszorult a rémülettől, amikor a Jedik szóba kerültek…
…de róla sosem mondtak semmit.
Azt hitte, ha véget ér a háború, más lesz. S mégis, most ha tehette volna, visszaforgatta volna az idő kerekét, amikor ugyan még dúltak a harcok, de nyoma sem volt a jelen hazugságának, az üldözéseknek.
Az árulónak kikiáltott, szökésben lévő Jedi lovagok arca, vagy azoké, akik helyzetéről nem volt információ, mindenütt ott volt, a napok elteltével egyre kevesebb. Rájuk találtak, megölték őket, azok, akikkel egykor együtt szolgálták a Köztársaságot.
Celia Taros, raxusi képviselőasszony nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét. Minden nap látta az ő arcát is.
A kislányáét.
- Képviselőasszony.
Összerezzent a szolgáló tétova hangjára, amely kirántotta őt a fájó merengésből.
- Mondja.
- Látogatói lesznek, asszonyom. Most értesítettek… A Birodalmi Hadsereg küldöttsége perceken belül itt lesz.
- Tessék? - pislogott döbbenten Taros. A kifejezés külön bántotta. Nemrég még más haderő volt, a Köztársaságé… - Mégis mit akarnának tőlem?
- Nem tudom, asszonyom. Nem mondtak többet.
Taros azonban már rájött.
Tudják, mart a szívébe a felismerés. Azért jönnek, mert tudják, ki vagyok neki.
Hatan voltak. Hat egyformán magas, fehér páncélos klónkatona; a plastoidon halványan még kivehetőek voltak a korábban használt festékjelölések. A parancsnokot csak a vállára helyezett rangjelzése különböztette meg társaitól.
- Elnézést a zavarásért, képviselő asszony. - udvarias, hivatalos hangnemét egy kurta tisztelgéssel toldotta meg. - A Császár parancsára biztonsági intézkedéseket hajtunk végre a Raxus rendszerben. Kérem engedje meg, hogy erről tájékoztassuk, majd embereimmel ellenőrizzük a házát. Ígérem, nem kerül majd sok időbe, de kötelességem tudtára adni, hogy bár a háborúnak vége, a veszély még nem múlt el. Jedi árulók tucatjai vannak szökésben galaxis-szerte; mindent a polgárok védelmében teszünk.
- Hát persze. - bólintott lassan a nő, kötelességszerűen szívélyes kézmozdulattal invitálva beljebb a katonákat. Tudta, mit keresnek… kit keresnek. És miért nála; a parancsnok mondanivalójával nem érhette el, amit akart, nem hitte el a szinte gépies magyarázatot. Gyűlöletét palástolva lépett a fogadóterembe, nyomában azokkal, akik a lányára vadásztak. Miért jönne ide? Nem tudhatja… én nem mondtam el neki, hisz megígértem.
Pontosan ugyanazt érezte, amit azon a napon. Amikor a Jedi lovag eljött érte.
Oda sem figyelt a szövegre, amelyet a parancsnok valószínűleg felolvasott valahonnan, bár ezt a sisak miatt nem tudta pontosan megítélni. Gépiesen bólogatott minden szavára, miközben a gondolatai egészen máshol jártak, ott, amiért a katonák valójában jöttek.
- Köszönöm az együttműködését. Engedelmével, ellenőriznénk az épületet; utasítást kaptunk rá.
Nem vártak válaszra, a katonák szétszéledtek, csupán egyikük maradt.
A parancsnok levette a sisakját. Arcán bal oldalt egy hosszú sebhely húzódott, háborús sérülés. A tekintete elszántan izzott, ahogy a képviselőasszonyra nézett, nyoma sem volt benne az eddig tanúsított robotszerűségnek.
- Nincs sok idő. - hadarta fojtott hangon, egy pillanatra abba az irányba kapva a fejét, amerre a katonái mentek. Taros értetlenül bámult rá. - Életben van… Vadásznak rá, de él. Nem találják sehol.
A nő szíve nagyot dobbant, szinte fájt, a bánattól, az azt elfojtó reménytől.
Wilwarin.
 - Maga… - megremegett a hangja, a katona a szavába vágott.
- Ha kapcsolatba akarna lépni önnel, ne engedje, érti? - idegesen pillantott oldalra ismét. - Meg fogják figyelni, ne hagyja, hogy kapcsolatba lépjen önnel! Ügyes lány… tud magára vigyázni.
Taros lassan, kábán bólintott. Meg akarta kérdezni a klónt, miért mondja el mindezt, de nem jött ki hang a torkán. A férfi határozott keménységgel, mégis, szinte kérlelve nézte őt. A mélybarna tekintetben ugyanaz a bánat ült, amit Taros is érzett… és a képviselő számára megmagyarázhatatlan szégyen árnyéka.
- Mindent rendben találtunk, parancsnok.
A katonák visszatértek, tisztelegve álltak meg az ajtóban. Addigra vezetőjük is visszavette a sisakját, fejével a kijárat felé bökött. Taros végre megtalálta a hangját.
- Köszönöm… - suttogta. Csak ő és a parancsnok tudták, mire érti.
- Kérem, ne köszönje ezt. - rázta a fejét a férfi keserűen, tagadón. Mikor néhány pillanat után folytatta, hangja már ugyanolyan hivatalos, lényegre törő volt, mint érkezésükkor. - Minden jót, asszonyom.
Majd emberei nyomában kilépett az ajtón ő is, nem nézve hátra.