A hatalmas hópelyhek sűrűn, lusta eleganciával hullottak alá az égből, megülve a már amúgy is végtelen, puha fehérségbe öltözött tájon, amely szinte világított a közeledő éjszaka mélykékjében. Csupán az apró, barna folt tűnt ki a környezetből; a köpenyébe szorosan beleburkolózó lány utat tört magának a hóban. Nem volt könnyű dolga, legalább a combjáig felért, és csak esett és esett…
- Mit csinálsz idekinn? - szólította meg a magányosan álldogáló férfit, aki szinte teljesen beleolvadt a tájba fehér páncéljában. Most összerezzent.
- Csak gondolkozni akartam kicsit. - felelte zavartan. Wilwarin mosolyogva csóválta meg a fejét és mellé lépve levette a Katoonitól kapott sálat, hogy a nyakába köthesse. Visszhang elpirult. Vagy csak a hideg csípte pirosra az arcát? Wilwarin nem tudta eldönteni.
- Min gondolkozol? - érdeklődött, miközben előrenézett a hóesésbe. Sokáig nem kapott választ, s mikor Visszhang megszólalt, a hangja tétova volt.
- Kérdezhetek valamit?
Wilwarin meglepetten pislogott rá. A férfi meglehetősen kínosan toporgott, mintha nehezére esne szavakba öntenie, amit mondani akar. Wilwarin elgondolkodott egy pillanatra. Lassan két hete volt már, hogy itt vesztegeltek, ezen a fagyos, kopár, hóval borított bolygón, melyen minden irányba a végtelen fehérség terült el előttük, néhol egy-egy sziklával megtörve a monoton síkságot. Nem volt itt semmi, és a lánynak még mindig nem sikerült megfejtenie, hogy az a kis helyi törzs, mely rájuk talált s segítségükre volt kilátástalan helyzetükben -már amennyire tudott-, mégis hogy képes megélni ezen az üres golyóbison. Furcsa bennszülött nép volt az övék, amely tökéletesen alkalmazkodott a helyi körülményekhez. Hiába az ő tudása, Visszhang ilyen helyzetekre való felkészítése, ha nem találtak volna rájuk s mentették volna ki őket, már rég halálra fagytak volna a hidegben. Kommunikációs kapcsolat nem volt, hajójukat úgy tűnt, lehetetlen megjavítani annyira, hogy legalább a szomszédos bolygókig kibírja, ahonnét esetleg tudnak segítséget hívni. Minden napjuk találgatásokkal, hiábavaló tervek kovácsolásával, üres ötletek kiagyalásával telt. A helyzet reménytelennek tűnt, kedvük, lelkesedésük elveszett. Talán már a reményük is elillant. Wilwarin arca most is csak egy pillanatra derült fel. Talán Visszhangnak eszébe jutott egy újabb ötlet.
- Persze, csak nyugodtan. - biccentett, kíváncsian várva, vajon mi lehet az a nagy dolog, amely ennyire kizökkenti barátját komoly és hivatalos hangulatából. Csak nagy dolog lehet.
- Mi az az ünnep?
A kérdés meghökkentette, mellbevágta. Sok mindenre számított, de pont erre nem. Ünnep…
Megmentőikkel nem igazán tudtak kommunikálni. Ők nem beszélték a közös nyelvet, se az ismertebbeket, durva-furcsa dialektusukat pedig Wilwarinék nem értették. Azonban az elmúlt idő alatt megtanulták, hogyan értsék meg egymás egyszerűbb kifejezéseit. És nem sokkal később észrevették, hogy a törzs élete, a mindennapi szokások -folyamatos hókotrás, fagyos gyökerek utáni kutatás- hirtelen megváltoztak. Régi, díszes holmik, idáig tartogatott, biztosan kemény munkával szerzett ételek kerültek elő, az apró falu jellegzetes díszbe öltözött, jégszobrokat faragtak, melyeket kiállítottak, s gyakran hallottak éneket, pedig vendéglátóik addig még maguk között is csak akkor szóltak, ha az muszáj volt.
- Ezek ünnepre készülnek. - jegyezte meg Katooni, s attól kezdve ők is azon voltak, hogy segítsenek a munkálkodásban. Mást tenni úgysem tudtak volna. Új elfoglaltságuk teljesen lekötötte őket, kissé felszabadultak az eredménytelen terveken való rágódás alól. Igaz, fogalmuk sem volt, milyen ünnepről van szó; biztosan valami helyi szokás, régi tradíció. Wilwarinnak annyit sikerült megfigyelnie, hogy ezzel egyidőben a készülődés kezdete óta nem gyújtottak tüzet, pedig a hőmérséklet kegyetlenül hideg volt, ráadásul a nappalok is nagyon megrövidültek ezidőtájt: az ünnep, amelyre készültek, talán a fénnyel és a meleggel volt kapcsolatos.
Wilwarin tehát meglepetten bámult Visszhangra. A férfi eddig kötelességtudóan, egyetlen szó nélkül segédkezett ott, ahol csak tudott, akárcsak ők, és Wilwarinban eddig fel sem merült, hogy bármi is zavarná vagy nyomasztaná. Elszégyellte magát, zavarba jött.
A Kaminon, a kiképzés alatt, a klónok rövid élete során szó sem lehetett igazi pihenésről, kikapcsolódásról, nem hogy ünneplésről. Érthető volt tehát, hogy Visszhangnak fogalma sem volt arról, mi folyik itt, még annyira sem, mint neki és Katooninak. Legszívesebben fejbeverte volna magát, amiért ez eszébe sem jutott. Ugyanakkor nem tudta, hogyan magyarázza el a dolog lényegét katonának, milyen választ adjon a kérdésére. A Jedik másképp értelmezték az ünnepet, mint mások, inkább megemlékezésnek, elmélkedésnek hívták. Csak arra tudott támaszkodni, amiket korábban látott, tapasztalt, régi küldetéseken, amikor még nem volt háború. Tétován nézett fel; Visszhang érdeklődve várta, mit fog mondani.
- Az ünnep… az ünnep valamilyen különleges esemény. Olyan alkalom, amikor valami nem hétköznapi dolog kerül a középpontba, legyen az egy születésnap, évfordulója egy tisztelt személy nagy cselekedetének, vagy a természet csak akkor megjelenő jellegzetes szépsége. - felelte végül csendesen. - Ilyenkor az emberek összegyűlnek, hogy együtt legyenek, egymás társaságában és megemlékezzenek erről a nem hétköznapi dologról. Félretesznek mindent: a gondjaikat, a nehézségeket, amelyek nyomasztják őket. Nem foglalkoznak a rendszeres kötelességeikkel sem, pihennek. Olyan, mintha megváltozna körülöttük minden, teljesen mások lesznek, mint általában: könnyű lesz a szívük. Adnak egymásnak… általában szeretetet, odafigyelést és törődést, de van, hogy ajándékot is készítenek. És ebben a könnyedségben lesznek igazán boldogok. Ahogy megfigyeltem, az emberek ilyenkor mosolyognak, nevetnek a legtöbbet.
Ahogy beszélt, egy pillanatra elszomorodott, hangja megcsuklott, majd végleg elhallgatott. Hirtelen úgy érezte, mintha hatalmas, hideg űr lenne a szívében. Mintha hiányozna valami.
Visszhang zavartan vakarta meg a tarkóját. Tisztán érezte, hogy a lány bizonytalan, s tudta is, hogy miért.
- Attól tartok, ezt nem lehet úgy elmagyarázni, hogy a másik igazán megértse. - figyelte elgondolkozva a hatalmas hópelyheket, amelyek megültek Wilwarin vállán, elfedve köpenyének meleg barnaságát. - Ezt csak átélni lehet.
- Valószínűleg. - sóhajtott a lány, majd mindketten összerezzentek, ahogy kiáltás hasított bele a csendbe.
- Wilwarin! Visszhang!
Visszafordulva észrevették, hogy Katooni kiszaladt a kunyhók közül és lelkesen integet nekik. De mást is láttak: meleg, élettel teli, hatalmas lángokat, melyek vidám táncot jártak, szinte ragyogtak, s melegségük belevágott a hideg tájba.
- Úgy tűnik, meggyújtották a tüzeket. - állapította meg Visszhang. Wilwarin belebámult a fénybe, megborzongott, de nem a hidegtől. Valami egészen más, jól eső bizsergés futott át a testén. Valami furcsa… Most először ittlétük óta, a látvány hatására teljesen elfeledkezett jelenlegi helyzetükről, az idegen bolygó elzártságáról… a távolságról, amely elválasztotta őket az eddig ismert dolgoktól, szabályoktól, kötelességektől, a mindennapok, a háború fájdalmaitól. Elzárta őket… csak most döbbent rá hirtelen, hogy ez mekkora ajándék, ha a másik oldalról nézi. Ez nekik szólt.
A fény felől énekszó csendült, először halkan, majd egyre hangosabban, mígnem úgy érezte, mintha az ő szívében is meggyújtották volna azokat a tüzeket. Az ének hívta, csalogatta. Bizonytalanul nézett fel Visszhangra, aki kérdőn bámult vissza rá.
A háború messze van. Minden messze van. Túl messze ahhoz, hogy nyomassza őket.
Tétován elmosolyodott és lépett egyet előre, a tűz felé.
- Gyere, menjünk. Azt hiszem, most ott van a helyünk.