Össze volt törve. Az érzései vadul kavarogtak, összekuszálódva, értelmetlenül, egyik villanás a másik után.
Mindenhol üresség… Olyan idegen volt most minden. Kábán sétált a széles, fájdalmasan kihalt folyosókon, mint aki eltévedt, és fogalma sincs arról, hogy hol van.
Bumm!
Teljes erővel nekiment egy széles vállnak. Az ütközés erejétől hátratántorodott, majdnem hanyatt esett, a Jedi, aki vele szembe jött, jóval nagyobb volt nála, akár egy tömör, szilárd szikla.
 - Nézz a lábad elé, padawan! - dörrent az öblös, durva hang. A sárga szemek metszőn, vádlón döfték át, akár egy lándzsa. Ő pedig nem volt önmaga. Nem világított az Erőben, szürke volt, színtelen.
- Bocsánat, mester. - motyogta alig hallhatóan, tőle teljesen szokatlanul.  A termetes besalisk tekintete némileg enyhült, ingerülten összeszorított vasökle elernyedt.
- Elfogadva. - bólintott. - Mindenki fásult most, kölyök, majd máskor jobban figyelsz. Én is kimerültem. Nagy, kemény csatában vettem részt. Sokan ott maradtak. De mi, mi túléltük. Erősek voltunk, nem tudtak legyőzni.
És döngő léptekkel tovább ment. Wilwarin lehajtotta a fejét és igyekezett elfojtani a könnyeit.
Mester… Mester, te hol vagy? Miért mentél el? Miért hagytál itt?

Vadul remegett kezében a fénykard, ahogy teljes erejéből szorította, hogy dühében el ne ejtse. Mögötte feszült csend, pedig a klónok legalább olyan vadul dübörögtek az Erőben, mint ő. Érezte a dühüket, kétségbeesésüket. A kínzó fájdalmat…
Hogyan történhetett ez?
- Miért?  - tört elő belőle a kérdés. Képtelen volt elfelejteni Ököl arcát, ahogy akkor látta... Azt kívánta, bárcsak fel tudna ébredni a szörnyű álomból, pedig tudta jól, hogy mindez nem álom, megtörtént.
A besalisk némán, szinte kihívóan nézett rá. Négy hatalmas kezében gyilkosan villogtak a duplapengéjű fénykardok.
Zöld és kék sugarak, szemben az árva feketével…
Akármennyire is nehéz, ne támadj rá! Várd meg Ardenist! Wilwarin nem nézett hátra, így is tudta pontosan, hogy a klónok lövésre készen tartott fegyverrel közelebb húzódnak hozzá. Dühbe akar hozni, azt akarja, hogy elveszítsd a fejed. Ne gondolj a bosszúra, ha támadsz, veszélybe sodrod a többieket, védtelenül hagyod őket. Ez a gondolat méginkább megerősítette őt. Több emberemet nem fogod elvenni! Megvédem őket, nem támadok rád. Egyetlen egynek sem fogsz tudni ártani többé!
 - Válaszolj! - ordította a Jedi képébe.
 - Minden sötétségbe fog borulni.  - ugyanaz a mély, kemény hang. - Be fog alkonyodni, és mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll, miért harcol. A háborút csak az erősek élik túl. A gyengék elpusztulnak, nincs rájuk szükség. Minden csatában a gyengék hullanak el!
Egy pillanatra megint ott állt a Templom folyosóján, megint átélte azt a pillanatot. Tudta, Krell mire céloz.
 - Ne. Merészeld. Ezt. Mondani. - a sértés nem csak dühbe hozta, bántotta is, mélyen a szívébe döfött.
- Ez az igazság, padawan. Az élet igazsága.
Igazság?
Nem tudta kiverni a fejéből Kaplaa arcát. Azt a napot, pár évvel ezelőtt…
Miért kellett így történnie? És most miért alakultak így a dolgok és nem másképp?
 - Wilwarin… - Visszhang hangjában bizonytalanság csengett. A klónok kezdtek nyugtalankodni.
Hiába szorította ökölbe a kezét, az még így is vadul remegett. De már nem állt ott a Sötét Oldal peremén. Visszarántották, az utolsó pillanatban. Nem csak Visszhang és a mögötte állók… Hanem Waxos, és mindaz a sok katona, bajtárs, barát… testvér, akit elvesztett, itt és korábbi csatákban. Hisz ott voltak a szívében mindannyian.
És Kaplaa…
Lehunyta a szemét és elmerült az Erőben. Újra világított.
Köszönöm, mester.