Canto Bight

Miközben átvágtunk a fényes és elegáns termeken, végigjártuk a csillogó, üvegfalú folyosókat, éreztem, hogy Wilwarint mennyire leköti a bolygó jellegzetessége, a hamis külcsín mögött meghúzódó, velejéig romlott és kegyetlen valóság. És azt is éreztem, hogy mindezek tudatában sem hagyja hidegen barátnőmet a szerencsejátékok világa, valami vonzotta őt ebben az egészben. Volt számára valami félelmetesen csábító a dologban, ahogy a helyzet magával ragadóan kiéleződött egy-egy fogadás kapcsán, ahogy a várakozás pillanataiban kikristályosodott előtte ez Erő. Ebben egyáltalán nem hajaztunk egymásra; engem nem érdekeltek a szerencsejátékok. Futólag elgondolkodtam, hogy vajon azért, mert nagyon fiatal korom óta tudom, hogy gazdag vagyok, és ezért a hirtelen vagyonosodás vonzereje nem számított nekem? De hiszen Wilwarinnak meg sosem volt pénze, arra volt nevelve, hogy ne is vágyjon rá, mégsem nélkülözött soha. Ráadásul (Obi-Wan elejtett szavaiból következtetve) úgy tudtam, hogy ő sem szegény sorsú családból származik. Nem tűnt valószínűnek, hogy a pénz miatt érdekelné őt ez az egész. Egy-egy pillanat erejéig jobban rá tudtam hangolódni a belső világára, és a szokásosnál is jelentősebben éreztem korábbi mentorának, Kaplaa mesternek a jelenlétét. Wilwarin körül Kaplaa mindig jelen volt valamilyen formában, de most kifejezetten kirajzolódott, lenyomatot hagyott az Erőben. Nem tudtam nem arra következtetni, hogy az egész szerencsejáték-világ valahogy a mesteréhez kötődik barátnőm fejében, és az ő gondolatai, lelki emlékei elevenítik fel Kaplaa mestert olyannyira, hogy én már kifejezetten érzékeljem a jelenlétét az Erőben.  Valószínűleg ez lehetett a kulcs. Nekem ugyanis nem volt sem mesterem, sem mentorom, aki ebbe a kockázatokkal teli világba bevezetett volna. És ez talán jobb is volt így.

Annál is inkább, mert az én aggodalmaim ezen a helyen egészen más természetűek voltak, mint Wilwariné. Padawantársam magában cinikusan megállapította, hogy ha közelebb lennénk a magvilághoz, akkor bizony a fél Szenátus itt múlatná az időt. Sajnos jóval több igazság volt ebben a gondolatban, mint sejtette. Csak a szemem sarkából az első három percben legalább öt diplomatát, érzékeltem, akik személyes ismerőseim voltak királynő koromból, és akik (ha nem álcázva jelenek meg), minden bizonnyal fel is ismertek volna. Számomra immár nem csak az volt kérdéses, hogy kiszabadítjuk-e Obi-Want épségben, sőt, nem is az eredeti küldetésünk sikere forgott kockán, hanem a helyzet drámai lebukással fenyegetett. Mi történne, ha egyszer csak kiszúrná valaki, hogy Lilian Amnil a Canto Bighton múlatja az időt, hullához legkevésbé sem illő módon? Hamar tragédiába torkollhatna a helyzet; illedelmes halott nem kaszinózik. Hirtelen a bőrömön kezdtem érezni hazugságom súlyát, és egyszerre nyomasztani kezdett a tudat, hogy ha itt most valaki beazonosít és bajba kerülök, azzal nem csak magamat és itteni társaimat (és ez jelentette Wilwarint, Obi-Want, Visszhangékat, Hondót és kalózait, valamint Cad Banet is), hanem a teljes Deran rendszert sodornám veszélybe. Ehhez képest a Tatooine könnyű terep volt nekem.

–  Kriff. Sztang. Kriff.

– Valami gond, van cicuskám?

Gond éppen nem volt, ha nem számítjuk, hogy Calli Trilm épp felém fordulva kortyolt egyet a koktéljából. Nem éreztem az Erőben veszélyt, de jelenléte így is roppant aggasztó volt számomra, ugyanis ő is ismert még diplomata koromból. Wilwarinnak szemlátomást nem tűnt fel semmi, őt teljesen lekötötte Canto Bight nyüzsgése (továbbá valószínűleg nem ismerte volna fel a szakadár generálist), rajtam azonban kellemetlen szorongás lett úrrá. Mit keres a kaszinóbolygón ennyire nyíltan és látszólag védtelenül Calli Trilm? A humanoid nő gyönyörű, egzotikus külseje veszélyes személyiséget takart, és az sem segített hozzá a nyugalmamhoz, hogy köztudottan meghitt kapcsolatban volt Dooku gróffal. Ahol Calli Trilm felbukkant, a gróf sem maradt sokáig távol. Ez pedig a legkevésbé sem hiányzott számunkra, főleg, hogy Dooku és mesterem kapcsolatát finoman szólva is… terheltnek lehetett nevezni. Ha az egykori jedi mester megneszeli, hogy Obi-Want a Fekete Nap áruba készül bocsátani… Nem sok sikerrel kecsegtetett a küldetésünk. Az Erő ugyan azt súgta számomra, hogy a generális jelenléte és Obi-Wan helyzete között nincs összefüggés, de nem tudhattam ez meddig marad így. Ráadásul Wilwarint annyira eltöltötték a környezet ingerei, hogy nem tudtam őt telepatikusan figyelmeztetni, hogy tartsa magát távol Trilmtől.

Szóban pedig azért nem tudtam figyelmeztetni, mert közben megérkeztünk a bűnbanda által kibérelt lakosztályhoz, illetőleg annak egy elegáns tárgyaló terméhez. Némán, fenyegetően ültek a hosszú asztal szemközti oldalán a bűnbanda vezetői. A Fekete Nap hat vigoja, ahogy magukat hívták, két oldalról fogták közre a fenyegető küllemű falleen vezért, Ziton Mojt. Természetesen a fővezérek itt is változatos alakok voltak; ha bűnözésről volt szó, a galaxis nem ismert faji kirekesztést. Néhány (megítélésem szerint rettenetesen sikerült) félrevezetési, bemutatkozási kísérlet után érkezett az első megrázkódtatás; az üzletkötés kellemesebbé tételéhez felszolgált italt Obi-Wannal hozatta ki Moj. Alig tudtam kordában tartani a dühömet meseterem állapota láttán, ő pedig (dacára profizmusának) szintén majdnem leleplezett minket annyira megdöbbent a látványtól. Ezért tulajdonképpen nem hibáztathattam; alapvetően sosem bátorított volna arra, hogy kalózok és fejvadászok társaságában üljek le gengszterekkel tárgyalni.

Általában nem irigyeltem Wilwarint. Úgy értem, mi nem sokban hasonlítottunk egymásra, de – legalábbis amennyire én láttam – ezzel mind a ketten teljesen ki voltunk békülve. Ő tökéletesen tudott Wilwarin lenni, én pedig elég ügyes Ardenis voltam a magam módján, és egyikünk sem áhítozott a másik bőre bújni, vagy szerepet cserélni vele.

Mostanáig legalábbis.

Ebben a percben ugyanis majdnem bármit, de tényleg, majdnem bármit megadtam volna, hogy a helyében lehessek, és én is távozhassak a Fekete Nap tanácsterméből. Csakhogy ez azt jelentette volna, hogy Obi-Want kell feladjam, és… Esetemben Obi-Wan volt a majdnem bármi és a bármi között elhelyezkedő tényező. Úgyhogy sóhajtva beletörődtem, hogy Wilwarin magamra hagy, és kénytelen leszek rögtönözni itt valamit álüzleti áltárgyalás címszóval, de úgy, hogy Cad Bane ne tudjon közben hátba támadni és Hondo ne tudjon (és ne akarjon) közben lebuktatni. Sőt, ha minden kötél szakad, az sem baj, ha ezalatt Wilwarinnak sikerül teljesíteni ezt a tökéletesen ostoba és felesleges küldetést, ami több kárt és ingerültséget okozott nekünk, mint a korábbi összes küldetésünk együttvéve.

Legnagyobb meglepetésemre Wilwarin távozása után Ziton Moj egy intéssel elküldte testületének alárendelt tagjait, mintha ezzel a gesztussal egyenlőbbé próbálná tenni számunkra a terepet. Sőt, ami azt illeti a tárgyalóasztalnál emberfölénybe kerültünk; már, ha nem számoljuk a szoba sarkaiban feltűnés nélkül meghúzódó négy testőrt. Igaz, ez az én helyzetemen nem sokat segített, így is egyedül kellett szembe nézzek a galaxis leghírhedtebb rablóvezérével, miközben Hondo Onaka félrészegen ültében dülöngélve dudorászott mellettem, Cad Bane pedig veszélyt sejtető, kiismerhetetlen nyugalommal dőlt hátra a székében. Határozottan hátrányomra voltak mind a ketten. De nem volt mit tennem, így kellett kezeljem a szituációt.

– Szükségem van egy rabszolgára, Ziton.

Egyszerűbb volt, mint kertelni. Az Erő azt súgta, hogy az igazsággal, de legalábbis egy részével most többre megyek, mint a felesleges udvariassági körökkel. Valójában soha életemben nem improvizáltam még ilyen jellegű tanácskozáson. Királynő koromban heteket, hónapokat tudtam készülni egy-egy vitára. Gondosan kitanultam előre ellenfeleim retorikai stílusát, elemeztem korábbi döntéseiket, holovideókon tanulmányoztam viselkedésüket, hogy legkisebb rezzenésük és mozdulatuk is árulkodó lehessen számomra egy kritikus szituációban. Mire a tanácskozásig, üzletelésig eljutottunk, már szinte régi ismerősként tekintettem egyébként tökéletesen idegen ellenfeleimre is. Megszoktam ezt az alapos felkészülést és rettenetesen ügyetlennek, szinte vaknak éreztem magam nélküle. „Használd az Erőt,” hallottam mesterem hangját, és éreztem, ahogy az ismerős szavak hatására szívritmusom kezd lassan megnyugodni. Igen. Ha nem is tudom most politikusi technikáimat alkalmazni, akkor is jedi vagyok.

–  És mostanáig sehol nem találtál megfelelőt, jedi?

Csendes, udvarias hangvétele sem leplezte a tényt, hogy hatalmas bajban voltam. Előbb szerzett nyugalmam pillanatok alatt semmivé foszlott; tudatosan kellett ügyelnem, hogy tekintetem ne kezdje azonnal a kijáratot, menekülési útvonalat keresni. De ha tekintetem nem is, elmém letapogatta a helység minden miliméterét, kisujjnyi repedését a falaknak, a szellőzőnyílást… hiába. Ebből a teremből nem volt kiút, csak arra, amerre jöttünk. Ziton Mojt egy percre sem tévesztette meg sem az álca, melyet viseltem, sem Bane jelenléte és támogatása, sem a tény, hogy Hondoval együtt érkeztem. Ziton Mojnak a kelleténél sajnos sokkal több esze volt.

–  Rendben, Moj. Valaha jedi voltam, látom, hogy ezt nem tudom előled titkolni. És igen, egy bizonyos, meglehetősen értékes rabszolgára van szükségem.

Egész testtartásomat csalódott, legyőzött formába kényszerítettem, hátam meggörnyedt és igyekeztem teljesen olyannak látszani, mint aki felismeri, hogy túljártak az eszén és leleplezték.

–  Sok rabszolgám van. – Ziton félre billentett fejjel méregetett. – És mind elég sokat érnek.

– Biztos vagyok benne, – válaszoltam egy legyintéssel, lazán hátradőlve. Akinek sok pénze van, nem igen szeret a pénzről beszélni. Én pedig nem akartam feltűnően lelkesnek látszani. Wilwarin felől közben egészen érdekes képek érkeztek felém, ami azt illeti kezdtem megijedni, hogy jó ötlet volt-e szemlátomást a bolygó hatása alá került padawantársamat felügyelet nélkül szabadjára engedni egy kaszinóban. Akárhogyis, nem volt mit tenni, pláne, hogy a retteget Fekete Nap vezére ismét meglepetést okozott.

– Nem érdekel a pénz. Ha valami… értékeset kérsz tőlem, olyan árat szabok érte, hogy a köztársasági kreditek mind értéküket vesztik, mire megfizeted. Már ha egyáltalán képes vagy megfizetni.

Ha a derani királyi koporsókat fedő súlyos, fekete gránitok megszólalhatnának, ilyen hangjuk lenne.

–  Öröm lehet veled üzletelni, csak nem tudom, kinek éri meg. – Laza mosollyal dőltem hátra magam is a székben, könnyed kacajjal fűszerezve a mondandóm, dacára a mellkasomban terjedő jéghideg érzésnek. Ha egy jedi félhetne… De egy jedi nem fél.

–  Ó, hát annak, aki nagyon akar valamit. Tudod, minden attól függ, mennyire akarod azt a bizonyos rabszolgát. Rosszul szolgált fel, korbácsoljátok meg!

Hangszínváltás nélkül váltott témát, végig engem figyelt csak kezével legyintett Obi-Wan irányába. Az Erőben éreztem csak, hogy elméjének folyamatosan, egyenletesen pulzáló lenyomata hirtelen megdermed; egy sárkánygyík várakozó feszülése volt ez, mielőtt prédájára veti magát. Biztos voltam benne, hogy gondosan kitervelt csapdát állított nekem, én pedig nem tehetek semmit, emelt fővel, tágra nyílt, naiv tekintettel kell figyeljem, ahogy rám csapódik a ketrec ajtaja.

Nem rezzentem össze. Az első dühömön túl már jobban irányítottam viselkedésem és az elmém. Látszólagos érdektelenséggel vettettem egy unott pillantást fájdalomtól összecsukló mesterem irányába, aztán visszafordultam Ziton Moj felé, és mindent megtettem, hogy az elkínzott nyöszörgésbe fulladó üvöltést kizárjam a fejemből. Banetől ezúttal nem kellett félnem, de Hondo mintha magához tért volna az alkohol okozta kábulatból; elborzadva szisszent fel ahogy Obi-Wan hátán végigzuhant a tízedik korbácsütés.

– Uhh, Kenobi… - motyogta én pedig megfogadtam, hogy ha ennek az egésznek vége, én biztosan kitekerem a nyakát. Nem lehet igaz, hogy egy küldetésen belül kétszer is ő fedi fel kilétünket!

–  Azt hiszem szükségünk lesz még egy italra! – Néztem felvont szemöldökkel a kalózra, majd a faleen szörnyetegre. Sürgősen vissza kellett kábíttassam Hondot, mielőtt teljesen lebuktat minket.

–  Remek ötlet. Legalább Patkány újra próbálkozhat. Kérlek, nézd el nekünk ezt a kellemetlen jelenetet… a háború mindenbe beleszól… - Nagyot sóhajtott. – Régen nem fordulhatott elő, hogy egy zygériai szállítmány ne tökéletesen működő árut hozzon, de manapság mindenki rohanásban van és félmunkát végez.

Türelmetlenül intett megint, mire két testtőre két oldalról jókorát rúgott Obi-Wanba. Ő erre nagy nehezen magához tért és elkúszott az italos szekrényig. Az egykori coreliai, egykori jedi mester térden csúszva szolgálta fel a coreliai brandyt. Én pedig, ahogy elnéztem vánszorgó mozgását, véres tunikáját, komolyan aggódni kezdtem, hogy nem fogom tudni kivinni innen. Szükségem volt arra, hogy ő is lábra tudjon állni, és ez pillanatnyilag szinte kizártnak tűnt. Alig tudtam türtőztetni magam, minden erőm kellett hozzá, hogy ne én magam buktassam le magunkat puszta kétségbeesett dühből. Pedig mesterem mindent megtett, hogy segítségemre legyen; az első pillanat döbbenete óta semmi jelét nem adta, hogy felismert volna.

–  Roppant kedves. – Biccentettem Ziton felé, miközben oda sem pillantva elvettem a felém kínált poharat. Eddigre Hondo szerencsére visszazuhant a mámoros kábulatba, Bane pedig továbbra sem adta jelét, hogy akár segíteni, akár hátráltatni kívánná az egyezkedést. Ami azt illeti Ziton egy pillantásra sem méltatta azóta, hogy Wilwarin elhagyott minket. Ez pedig további aggodalomra adott okot; arra utalt, hogy felismerte, hogy Cad Bane jelen esetben nem több, mint egy eszköz, hogy eljussak a célomig. És minden felismert kis részlet tovább vezethette őt az igazsághoz, melyet semmiképp nem adhattam a tudtára. Ziton Moj és a Fekete Nap ugyanis semmiképp nem lett volna segítségemre, ha megtudja, ki vagyok és pontosan mit is akarok. Vagy jobban mondva, kit.

–  Azért a lelkemet nem adnám el neked, –  nevettem fel könnyedén. – A helyzet az, hogy Zora Kádéra lenne szükségem.

Ismételten lemondó sóhajt illesztettem mondandóm végére, meggyőződésem szerint hitelesen alakítva a legyőzött felet, aki belenyugszik sorsába (és kifizetendő adósságaiba).

– Zora Káde? –  Most először ő maga is elárulta meglepetését, szemöldöke magasra kúszott, de azt is láttam, hogy igyekszik ezt leplezni. Tulajdonképpen ő és én ugyanazt a táncot jártuk. És egyelőre egyikünk sem tudta, hogy ki van előnyben. Zora Káde egy bukott, eladósodott fejvadász volt, akiről valójában csak pletyka szintjén lehetett hallani, hogy a Fekete Nap tartja fogva.

– Igen, ugyanis… Sztang.

A félig teli likőrős poharat ahelyett, hogy rendesen az tálcára visszahelyeztem volna, véletlenül a széléhez ütöttem, magamra (első sorban kézfejemre) borítva annak tartalmát. – Szerencsére már nem volt sok benne.

Tanácstalanul körbepillantottam, majd – látszólag jobb megoldás híján – lassú kényelmes mozdulatokkal az előttem térdelő Obi-Wan hajába töröltem ragadós kézfejemet. – Tehát arról van szó, hogy Zora Káde pár évvel ezelőtt részt vett egy akcióban, amely jelenlegi partnerem családját közelről érintette. Közelről, és ha szabad így fogalmaznom, véglegesen.

Éreztem, hogy Bane egyszerre megfeszül mellettem, keze a fényszablyám fele csúszik. Kettős játékot játszottam; csak bele ne gabalyodjak a gondosan szőtt hálókba. Ugyanis miközben úgyszólván eldobtam a szóbeli gránátot, részben felfedve Bane-nek ígért titkomat, miközben rezzenetlen és nemtörődöm maradtam, Obi-Wanra az Erő gyógyító hullámait borítottam. Sosem voltam tehetséges ebben, épp ezért tudtam, hogy muszáj fizikailag megérintsem ahhoz, hogy a gyógyításom bármit is érjen. Elsősorban fájdalmat csillapítani próbáltam; sebek begyógyítása egyrészt sosem ment volna úgy, hogy közben ne vegyék észre, hogy mivel vagyok elfoglalva, másrészt amúgy is meghaladta volna a képességeimet. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg Ziton észre vette volna, hogyha a pár perce megkorbácsolt rabszolga hátán hirtelen már összeforrt hegek látszanak csak. Így tehát, miközben látszólag porig aláztam Obi-Want, valójában teljes koncentrációmmal azon voltam, hogy észrevétlen segítsek az állapotán.

– Tehát bosszú?

Moj kétkedve nézett rám, szemlátomást nehezére esett elképzelni, hogy a véres bosszú irányít. Persze nehéz is megfelelő mértékben ádáz képet vágni gyógyító meditáció közben. Ismételten jelentős lelki erőfeszítéssel, de kihúztam ujjaim Obi-Wan hajából. Akármire is jutottam, többet nem tehettem. Már csak azért sem, mert hirtelen Wilwarin elméje kapcsolódott össze az enyémmel.

– Nos, nem egészen személyes bosszú. De partneremet és engem alku köt egymáshoz, és ennek az alkunak a része, hogy hozzá segítem őt az elégtételhez.

Wilwarin mindenesetre sikeresebb volt, mind eddig én, állapítottam meg magamban. Padawantársam lépésekre volt az adatok megszerzésétől. Némán fohászkodtam neki az Erőn keresztül, hogy ne szúrja el, miközben vadul száguldott az agyam, hogy hogyan fogunk mi innen kijutni.

–  És mit adsz nekem cserébe, ex-jedi?

Furcsa hangsúllyal mondta ezt, és bennem feléledt a gyanú, hogy továbbra sem tudjuk pontosan, melyikünk veri át épp a másikat.

–  Ehhez tudnom kell, mire vágysz, Ziton Moj. Mire vágyhat az amúgy is hatalmas, amúgy is retteget Fekete Nap félelmetes vezére?

Igyekeztem minimalizálni az iróniát, de ezúttal valószínűleg nem sikerült tökéletesen.

–  Én vagyok, akit a bosszú hajt, Moj. Te pedig most megteszed nekem, hogy kiszolgáltatod a fejvadászt, akit kérünk.

Bane ebben a pillanatban döntött úgy, hogy közbevág; sziszegő, szinte droid szerű hangja furcsán erőteljesen hatott a beállt csöndben.  Ahogy felemelkedett a székből, Ziton is követte a mozdulatban. Én ülve maradtam; már – már nyugalommal töltött el a tudat, hogy a helyzet irányítása kezd teljesen kicsúszni a kezemből.

Mielőtt Bane és Moj egymásnak feszülhetett volna az ajtó hirtelen kinyílt és az egyik humanoid vigo lépett be rajta. A vészterhes szituációra ügyet sem vetve odasietett főnökéhez, fülébe súgott valamit, valami olyan nyelven, amit nemhogy nem értettem, de fel sem sikerült ismernem. Moj egy pillanatnyi tétovázás után bólintott, mire az érkező sietve távozott a teremből. A halk szisszenés, amellyel az ajtó a helyére csusszant mintha engem gúnyolt volna. Moj egy pillanatig még mozdulatlanul fürkészett minket, aztán hirtelen a fejvadászhoz fordult.

–  Tartozás leróva, Bane.

–  Tartozás leróva, Moj.

–  Nembánom. Patkány, vezesd őket Zora Kádéhoz. – Moj ezúttal igazán csak egy finom kis rúgást intézett továbbra is előttünk térdelő mesterem bordái közé. Obi-Wan nagy nehezen feltápászkodott.

–  Szerencsés csillagzat alatt születtél, ex-jedi. Sajnálatomra nekem most dolgom akadt, de Patkány (itt ismételten belerúgott, ezúttal Obi-Wan hátsó felébe) elvezet titeket a fejvadászhoz. Avagy, ami megmaradt belőle, ahhoz. Ne sok jóra számítsatok!

Finom kis kuncogással zárta a mondatot, ami minden más helyzetben hideg dühre késztett volna, de ezúttal ehhez túl zavart voltam. Ennyire egyszerű lenne, tényleg ennyire egyszerű? A véletlen egyszer tényleg a mi kezünkre játszott volna?

Az ajtó ismételten szisszent és kinyílt, bennem pedig éledni kezdett a remény.

–  A fiúk pedig majd elkísérnek titeket, hátha Patkány el találna tévedni. Patkányhoz képest elég gyenge képességű szegény.

Hát persze, hogy nem lehet ennyire egyszerű. Önkéntelenül is megforgattam a szemem (ami tökéletesen mutatta, hogy a mentális csatározás mennyire kimerített), de szerencsére eddigre már háttal álltam a vezérnek. Így is megkönnyebbült voltam, két testőr egyszerűen már nem volt kihívás. Akármennyire is jó harcosok voltak, nem tudtam elképzelni, hogy ne oldanám meg a szituációt, ha egyszer végre kikerülünk a többszörösen is bebiztosított tárgyalóból.

– Nagylelkű vagyok, igaz, jedi?

–  Mérhetetlen mód, – feleltem visszafordulva az ajtóból, ezúttal tökéletesen őszintén. Utólag mérlegeltem csak, hogy feltehetőleg nem véletlenül hívott ekkor ismét jedinek.

–  Bízom benne, hogy ezt nem feleded.

Hiába figyelmeztetett az Erő, hogy Ziton szavai fontosak, erre már csak bólintani tudtam, alig vártam, hogy végre úton legyünk. Tudnom kellett volna, hol jár Wilwarin, de egyszerűen nem mertem a figyelmemet semmi másra irányítani egyelőre, annyira gyanús volt, hogy végül ilyen könnyedén kikerülünk a szorítóból.

Két folyosón át tartott a türelmem, ahogy az álca kedvéért elnéztem, hogy a testőrök lökdösik és rugdalják mesteremet, de ami a sok az sok. A szükségesnél valószínűleg kicsivel nagyobb lendülettel csapódtak a falnak a folyosó egy, kivételesen biztonsági kameráktól mentes, szakaszán.

–  Ardenis! – Obi-Wan felnyögött.

–  Mester, ne most! – csattantam fel dühösen. Erre semmi időnk nem maradt. – Hol a fegyvered?

– Codyékkal. Eleve nem vittem magammal.

–  Remek. Hogy vagy?

–  Kibírom, – felelte tömören és ebből sajnos nagyon gyorsan levontam a következtetést, hogy borzalmasan van és dacára a hősködésnek egyáltalán nem bírja ki… legalábbis nem sokáig.

– Remek, – reccsent közbe Bane. – Akkor vezethetsz tovább Zora Kadéhoz ezzel a lendülettel.

– Nincs már itt.

Mesterem mogorván rázta a fejét. Én eközben Wilwarinnal igyekeztem felvenni a kapcsolatot, de egyszerre úgy tűnt, hogy az egész bolygó fel akar robbanni. Az Erőben villámló figyelmeztetés cikázott végig, egy másodperccel később pedig a folyosó vészjelzői egyszerre kezdtek sikoltozni.

– A sztangba, Wil!

– Akkor hol van? – Bane még sohasem tűnt ennyire fenyegetőnek, mint most. Az sem segített, hogy közben kézbe vette és aktiválta a fényszablyámat.

–  Ardenis? Az a fénykard az életed…– Obi-Wan hitetlenkedve csattant fel, ahogy meglátta a szablyám a fejvadász kezében.

– Mester, őszintén, erre most tényleg nincs időnk.

A fenébe is, csak én hallottam ezeket a kriffverte szirénákat?? Wilt próbáltam szólítani az Erőn keresztül, de közben kis társaságunkban lassan átvette az irányítást a káosz.

– Hol van Zora Káde? – Bane egy fenyegető lépést tett Obi-Wan felé és a szirénákat túlüvöltve próbált meg mesteremmel kommunikálni.

– Menjünk már, – kiabáltam most már én is. – El fognak minket kapni, ti idióták.

Közben, ha Wilt nem is tudtam rendesen elérni (érezhetően veszélyben volt, és a menekülés lekötötte figyelmének nagy részét) igyekeztem katonáinkat magamhoz szólítani az Erőn keresztül.

– Gyere barátom! – tért magához Hondo teljesen váratlanul. Valamiért egyáltalán nem izgatta a Bane kezében (meglehetősen oda nem illően) zümmögő fényszablya, kedélyesen odalépett Obihoz, átkarolta és elindult vele a folyosón.

– Azonnal mondd meg, hogy hol van!

Bane szemlátomást nem volt hajlandó feladni a témát.

– Zora Káde aznap szökött meg, mikor én ideérkeztem. Egy szállítmány Fekete Lyukkal tartott a Raioballo szektor felé.

Azt hiszem csak az mentett meg minket, hogy Wilwarin ekkor befordult a folyosó végén. Dacára annak, hogy a klónokkal nem tudtam soha olyan szintű telepatikus kommunikációt kifejleszteni, mint Wilwarinnal, a kísérletezésem úgy tűnt sikerrel járt, ugyanis kisvártatva az egész társaság összeverődött. Bane teljesen elnémult, amint megkapta a választ, amire vágyott, azonnal abbahagyta a kiabálást. Sajnos ez egyáltalán nem okozott számomra megkönnyebbülést. Ijesztő, fekete indulatok gomolyogtak körülötte az Erőben. Így aztán egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy Wilwarin tanácsára mesterem ottmarad a Bane és Hondó kétes társaságában.

– Hondo, itt az alkalom, hogy mentsd magad a dühömtől; ha most vigyázol Kenobira, előfordulhat, hogy nem töröm el a nyakad, amiért másodszorra is majdnem lebuktattál. Nyomás!

Obi-Wan feltehetőleg kevésbé lelkesedett az átható brandyszagért, amit Hondó közvetlen közelsége jelentett, de az igazat megvallva mesterem sem árasztott éppen rózsaillatot. És így legalább valaki támogatta a mozgásban, ami szemlátomást nehezére esett.

– Ugye tudod, hogy nem lesz ezért hálás? – Wilwarin ugyanis egy mozdulattal lezárta a folyosót és végleg elválasztott minket Obi-Wantól, majd könnyed, lezser léptekkel a turboliftek felé vette az irányt. Padawantársamról azonban minden kritika lepattant, hiába is próbáltam felhívni a figyelmét a tervének egyes gyengébb pontjaira.

–  A hajókat mostanra már biztosan szigorúan őrzik. Egyáltalán van bármi konkrét terved? – kérdeztem kissé fásultan. Eddigre a rezignált belenyugvás tűnt a legjobb megoldásnak. Velem ellentétben – akit tökéletesen kimerítettek az események – barátnőm egyenesen vibrált az Erőben. Régen éreztem ennyire vidámnak és energikusnak és ez aggasztani kezdett. Wilwarin számára ugyanis a megnyugvást az jelentette, ha a helyzet annyira kaotikussá vált, hogy kénytelen volt improvizálni. Ez pedig rám legkevésbé sem hatott megnyugtatóan; Wilwarin improvizálni is kaotikusan improvizált. Furcsa volt ilyenkor; mintha az Erő számomra alig érezhető frekvenciáira hangolódott volna rá; kiszámíthatatlan rezgések irányították a cselekedeteit. És bár ilyenkor egyáltalán nem egy rugóra járt az agyunk, el kellett ismerjem, hogy ő képes volt ezt az eszelős állapotot célja elérésére alakítani.  És mégis, biztosan állíthatom, hogyha bármi, ismétlem, bármi más ötletem lett volna, soha nem engedek neki. Egyáltalán micsoda gondolat egy holofilm jelenetét imitálni?! Azok színészek voltak. Ez pedig a valóság.

A súlyos sebesülés tettetésével tulajdonképpen még semmi bajom nem lett volna, de valóban volt abban valami végtelenül megalázó, ahogy Wilwarin Erő-lökésének hála, teljes testel belecsapódtam egy adag bamba testőr közé, miközben azok a segítségemre siettek.

–  Soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetsz erről senkinek, –  sziszegtem fenyegetően, míg feltápászkodtam az ájult őrök közül, de szemlátomást semmilyen hatással nem voltam Wilwarinra; a térdeit csapkodta és a hangár harsogott a kacagásától. Mielőtt dühöm tettlegességig fajult volna, a valóság ismét kegyetlenül arcon csapott.

– Sugárpajzs.

Wilwarin vidor hangulatában hirtelen éles változás mutatkozott:

– Nem lehetünk ennyire bénák.

„Te vagy a béna, te hoztál így ide,” vágtam volna rá legszívesebben, de az Erő ismét figyelmeztetően megvillant. A felbukkanó alak pedig valahonnan ismerősnek tűnt.

–  Te futottál vele össze, igaz? –  Fordultam Wilwarin felé, aki most ismételten érdekes dolgokat közvetített felém az Erőben, ezúttal (ebben teljesen biztos voltam) öntudatlanul. Barátnőm ugyanis vonzódott a mirialanhoz, pontosabban fogalmazva lényének egy része mintha máris kötődött volna ehhez a furcsa idegenhez.  A vonzalomnak nem igazán volt fizikai alapja, nem a külsőségekben gyökerezett, és nem éreztem azt az valóban mély kötődést sem, amit barátnőm időnként Visszhang irányában mutatott, de az biztosnak tűnt, hogy ez a férfi érdekelte Wilwarint. És ami azt illeti, engem is. Leginkább az, hogy mégis mi a sztangot keresett itt, és mit akart tőlünk. Próbáltam felmérni az Erővel, de azon túl, hogy én őt legalább olyan intenzíven érdekeltem, mint ő engem, semmit nem tudtam felmérni rajta. A mirialan mindenesetre tökéletesen rezisztens volt az elméjére gyakorolt nyomásra. Finom, laza mosollyal szabadított ki minket a sugárpajzs csapdájából, minden mozdulata természetes és könnyed volt, mintha már régóta tudta volna, hogy találkozni fogunk és ő segíteni fog nekünk. Nem tudtam, merhetek-e bízni benne, és az sem segített hozzá a bizalomhoz, amikor Wilwarin bemutatta nekem. De Wil megbízott benne, ugyanazzal a kaotikus ösztönösséggel, amely a legjobb döntéseit vezette, és én már elég régóta ismertem őt ahhoz, hogy ilyenkor ne vonjam kétségbe. Magamtól szóba sem álltam volna Dray Blacksunnal (micsoda név!), de magamtól a klónokhoz sem kerültem volna soha közel és magamtól egyáltalán nem jutottam volna el idáig. Magamtól feleannyira sem lettem volna képes, mint Wilwarinnal. És ha Dray Blacksun lesz a hazajutásunk eszköze, ám legyen. Nekem már szinte mindegy volt, csak kerüljünk ki innen. (De azért magamban megfogadtam, hogy ha Wilwarin téved, és a mirialan átver minket, én mostmár tényleg megfojtom a saját tűzvörös hajával.)

Innen már gyorsan alakultak a dolgok; miután Wilt elválasztottam a pilótaüléstől sikeresen felszedtük Obi-Wanékat és úgy tűnt, minden rendben lesz. Mielőtt azonban kiléptünk volna a bolygó légteréből hirtelen furcsa jelenségre lettem figyelmes; egy köztársasági csapatszállító készült dokkolni Canto Bight központi hangárjában.

Döbbenten néztem Obi-Wanra, aki fáradtan rázta fejét.

–  Éreztem, hogy valami ilyesmi történik, de nem értem. Alkudhatott volna rám.

–  Túl könnyen elengedett, – motyogtam én is. – Úgy tűnt, mint aki fél. Lehet, hogy épp ezért engedett el. Szóltak neki, hogy köztársasági erők léptek a bolygóra és nem akarta, hogy a klónok nála találjanak. Végülis, ha egy jedi generálist tart fogva, az nyílt lázadás a Köztársaság ellen…

– Ez pedig, mint ahogy mindennek az elején is tudtuk, nem áll érdekükben.

Az, hogy mesterem maró cinizmusát most hirtelen Palpatine ötlete ellen fordította, meglehetősen szokatlan volt. De az is meglehetősen szokatlan (ha nem is páratlan) volt, hogy Obi-Want félholtra korbácsolják, úgyhogy nem tettem szóvá az ügyet. Az Erőben éreztem csak valami tompa félelmet, ahogy a kaszinóváros import szállítmányok számára fenntartott platformjáról csendben, feltűnés nélkül útjára indul egy beazonosíthatatlan, hétköznapi suhanó… Ziton Moj és hat vigója velünk egyszerre lépett ki Canto Bight légteréből.

Miután túléltük a Hondo ismételt baromsága okozta kisebb közjátékot (ugyan, miért is lenne elegendő üzemanyag egy kalózhajón), Dray Blacksun ismételten a hős megmentő lovag szerepében tündökölt (miért is ne lenne egy cirkáló éppen nála) és Hondo ismételten porig alázta Obi-Want (ezen már meg sem lepődtem), egyszerre azon kaptam magam, hogy egy ismeretlen csempész irányításával haladunk Corusant felé.

– Wil, szólni kellene Codyéknak! – Vontam félre barátnőmet egy alkalmas pillanatban. – Sürgősen járgányt kell, hogy cseréljünk.

Wilwarin értetlenkedve pislogott rám. – Teljesen jól haladunk, miért akarnál hajót váltatni?

Felnyögtem.

–  Ó, nem is tudom. Talán azért, mert ezen a hajón tartózkodik még rajtunk kívül egy kalózhajó egy csapat kalózzal. Meg egy fejvadász. Meg egy csempész. És talán azért is, mert ez egy kriffverte SZEPARATISTA CIRKÁLÓ?!?!

–  Fejvadász már nincs. Bane távozott egy mentőfülkében. – Obi-Wan arca enyhén szürkés színben pompázott, de úgy tűnt, stabilan áll a lábán. Vagy legalábbis megtartotta az ajtófélfa.

– Sztang. – Egy pillanatra jeges félelem markolt belém, mielőtt Obi-Wan felém nyújtott kezében megláttam az ismerős markolatot.

–  Nyugodj meg, itt van. Nekem adta. Ugye tudod, hogy ilyet soha nem szabad tenned?

Az ismerős markolat megnyugtatóan simult a kezembe. Úgy éreztem, mint aki rég nem látott barátot üdvözöl.

– Dehát hova ment? – Csodálkozott Wilwarin, aki természetesen figyelmen kívül hagyta mesterünk nevelési kísérletezését, és természetesen semmit nem tudhatott Bane motivációiról. Obi-Wan azonban átlátta a helyzetet:

– Feltételezem, hogy a Raioballo szektorba.

Nem magyaráztuk Wilwarinnak tovább a dolgot, mesterünk inkább visszakanyarodott az eredeti témához.

– Már kapcsolatban vagyok Cody parancsnokkal. A legközelebbi töltőállomáson feltűnés nélkül átvesznek minket. Ajánlom, hogy addigra vegyetek érzékeny búcsút kalóz és csempész barátaitoktól!- Fejezte be hűvösen mondandóját, majd kissé ingatag léptekkel távozott a színről.

Nem mondhatnám, hogy különösebben fájt a szívem Hondóért, vagy a mocskos bandájáért, mikor megváltunk tőlük, de Dray Blacksun határozottan mély benyomást tett rám, szívesen töltöttem volna még időt vele. És a jelek szerint ezzel nem voltam egyedül; épp a hangárhoz vezető, rosszul kivilágított folyosón vártuk Wilwarint, aki visszaszaladt egy sugárvetőért, amikor hirtelen felém fordult.

–  Nem örülök, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. – Volt valami a mosolyában, amitől a gyomrom összerándult. – Egy rendes italra sem hívhattalak meg.

–  Nem tudom, te egyáltalán ittál-e valaha rendes italt?! – Vágtam vissza látszólagos ítélkezéssel, de hangomból tökéletesen hiányzott a meggyőződés és Dray halkan felnevetett. Sima, halványzöld bőre remekül kiemelte tekintetének éles, intelligens csillogását.

–  Valld be, hogy kíváncsi vagy rám. – Közelebb lépett hozzám, hirtelen tudatosult bennem, hogy a hátam a folyosó szürke, hideg falához ért. Kiszáradt a szám és egy pillanatra nem jutott eszembe semmi frappáns válasz, csak az, hogy a férfi előttem hihetetlenül vonzó, és az ajkai…

-–  Hogy az kilencedik kriffverte coreliai pokol…

Nekicsaptam a tenyerem a mellkasának, erőteljesen eltaszítva őt. – Te használod az Erőt.

Semmi játékosság nem volt már a hangomban; nem értékeltem, hogy megpróbált egy elmetrükkel elcsábítani. Dray azonban ugyanolyan higgadt, kaján derűvel nézett rám, mint addig is. – Meglehet. Köztünk, mirilanok között sok az Erő-érzékeny. De az is lehet, hogy csak tehetséges vagyok… – Finoman megrántotta a vállát.

– És mondd, az a baromság mikor jutott eszembe, hogy ellenem próbáld felhasználni a „tehetséged”? – sziszegtem továbbra is meglehetősen dühösen.

– Valamikor akkortájt, mikor Canto Bighton megpróbáltál az Erőn keresztül hatni az elmémre. – Vigyorgott rám pimaszul. – Én sem szeretem, ha manipulálnak.

Nagyot sóhajtottam.

– Rendben. Elfogadom. Ilyet akkor se csinálj soha többet!

– Biztos? Mert nem nagyon kellett erőlködnöm, hogy meggyőzzelek. Szerintem valószínűleg te is élvezn…

– Maradj csöndben vagy meghalsz! – csattantam fel, mert Wilwarin ekkor fordult be a folyosóra. Kezében kettő, hóna alatt egy harmadik sugárvetővel.

Dray vigyorogva feltartotta a tenyerét, Wilwarin pedig vállvonogatva válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

–  Most mi van? Soha nem tudhatod, mikor van szükséged egy plusz sugárvetőre. Vagy még egyre. Amúgy miről beszéltetek?

Felsóhajtottam, majd magyarázat, köszönés vagy hátrapillantás nélkül kimasíroztam a hangárba. Ezen a ponton nem igazán volt mit mondanom egyiküknek sem.

x.x.x

– Nos, ennyi lenne. A megszerzett adatok természetesen kódoltak, a feltörésükön még jelenleg is dolgozunk a jedi templomban. – Fejeztem be Palpatinnak tett (finoman cenzúrázott) jelentésemet. Amint megérkeztünk Corusantra, a Főkancellár azonnal hívatott minket, de mivel Obi-Wan eddigre teljesen alkalmatlan lett volna hivatalos megjelenésre, Wilwarin pedig valójában nem sokat tudott a Fekete Nappal való találkozásról, Palpatine tájékoztatásának kellemetlen feladata teljes egészében rám hárult.

– Tanulságos történet. Biztosat persze így még nem tudunk, de Kenobi tábornok rabul ejtése mégis arra utal, hogy a Szeparatistákkal együttműködésben dolgozhattak…

– Nem hiszem, uram. – Ráztam a fejemet. – Ahogy említettem, a bolygón tartózkodott Calli Trilm generális is ebben az időszakban. Ha Szeparatista hatásra történtek volna a dolgok, bizonyára kapcsolatba lépett volna Ziton Mojal. És még valami… Mielőtt elengedett volna minket, Ziton tett egy érdekes utalást…

Palpatine hátradőlve hallgatta beszámolómat Moj utolsó szavairól.

– Azt hiszem ezzel arra célzott, hogy én, és a jedi rend, következményesen a Köztársaság úgymond tartozik neki. Egyértelművé akarta tenni, anélkül persze, hogy kimondta volna, hogy szívességet tett nekünk.

– Nem hiszem, hogy bűnszervezetek felé bármiféle tartozása is lehetne a Galaktikus Köztársaságnak!

A főkancellár elutasító, modoros hangneme dacára biztos voltam benne, hogy nem felejti szavaimat.

– Mindenesetre számomra ebből következik, hogy ahogy gyanítottuk, nem hajlandó elköteleződni egyik oldal mellett sem. – Ismételtem meg korábbi álláspontomat. Kulcsfontosságúnak éreztem, hogy meggyőzzem Palpatine-t erről; egyszerűen nem akartam, hogy még több jedit feláldozzunk ennek az ostoba rögeszmének az oltárán. Ezúttal úgy tűnt, ma jó napja volt a ravasz politikusnak, mert jóindulatú, beleegyező mosollyal válaszolt:

– Nos, úgy látszik, ebben igazuk volt, valóban. De óvatosnak kell lennünk, biztosat csak akkor tudunk majd, ha Kenobi tábornok felépül és jelentést tesz, remélhetőleg már a megszerzett adatok ismeretének birtokában. Apropó, remélem nem viselte meg őt túlságosan a kaland? Hatalmas veszteség lenne számunkra, ha bármi történne vele.

Valami volt a hanghordozásában, amitől önkéntelen összeszaladt a szemöldököm.

– Kenobi mestert nem ennyire könnyű félreállítani. Hamarosan teljesen fel fog épülni, – válaszoltam szinte gyerekes daccal kihangsúlyozva a „mester” címet, amit egyébként Obi-Wan jelenlétében sokszor oly nehezemre esett használni. De mindenképp éreztetni akartam, hogy számunkra ő nem csak egy hadvezér, nem csak egy értékes sakkbábu, hanem egy hatalmas tudású társunk, akinek értéke messze túlmutat háborús eredményein. Palpatine szerencsére látszólag semmit nem észlelt ebből a dacból, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta válaszom, majd joviális mosollyal kitessékelt a tárgyalójából. Én pedig nem bántam, hogy a beszélgetésnek vége szakad, mint ahogy azt sem bántam, hogy kikerülhetek a bántóan, erőszakosan bíborvörös helységből. Minél tovább társalgunk, annál nagyobb eséllyel jön rá, hogy engem valójában máshonnan ismer, nem a Rendből, méláztam magamban, miközben sietve leintettem egy légitaxit.

Pár perccel később pedig végre ismét beléphettem a jedi templom ajtaján és a mesterséges naplementék fényében fürdő aulában egyszerre elöntött a hazatérés hálatelt érzése.

Obi-Want természetesen már nem volt a gyógyítóknál, mire visszaértem. Sérülései – bár együttesen természetesen komolyan leterhelték a szervezetét – valójában nem voltak nagyon súlyosak. Vagy legalábbis ő sokkal rosszabbat is átélt már. Mindenesetre ő biztosan így értékelte, mert (kihasználva a bacta sebforrasztó képességét és azt, hogy a segédeknek elfelejtettek szólni, hogy Kenobi mestert úgy kel őrizni, mint egy különösen értékes politikai foglyot), egyszerűen meglógott a gyógyítóktól.  Mikor rátaláltam, szobájában üldögélt egy zsámolyon, forró teát szürcsölgetve.

– Nem nézel ki valami fényesen, Mester.

– Ami azt illeti, te sem. Mióta nem aludtál, Ardenis?

A kérdés teljesen meghökkentett. Az igazat megvallva, azóta, hogy Canto Bighton dokkoltunk biztosan nem aludtam, de hogy az mikor lehetett, arról fogalmam sem volt.

– Amíg Codyékkal jöttünk meditáltam egy kicsit,–  védekeztem halványan. Obi-Wan fáradtan elmosolyodott.

–  Megdöbbentő, hogy én mondom ezt, de a kettő nem helyettesíti egymást.

– Tudom, –  sóhajtottam, miközben letottyantam mellé az egyetlen üresen maradt zsámolyra. Szobája (ahogy a Rendben ez általában szokás volt) meglehetősen puritán módon volt berendezve; két zsámoly, egy teaasztal. Egy datapad, egy ágy. Egy kis polcos szekrény. Az egész jellemző volt rá, és mégis… valami mintha szokatlan lett volna a környezetben. Elgondolkodva néztem körül…

– A cserepes növény a furcsa számodra. Qui-gonn nevelte… aztán kiültettük a kertbe. Ez tulajdonképpen annak egy hajtásából gyökerezett.

Meg akartam kérdezni, hogy mit keres nála egy növény, de inkább a nyelvemre haraptam és kérdeztem helyette mást, amit fontosabbnak éreztem:

– Hogy vagy?

– Kidobták volna, tudod. Már nem fért el új növény a kertben, és pici, csenevész, alig nőtt meg ez…

– Ben…

– Mit akarsz hallani?

Hangjában ijesztő keserűség bujkált. Obi-Wan általában ennél fegyelmezettebb volt, összeszedettebb. Nem mutatkozott gyengének, megtörtnek, vagy csalódottnak soha, kifelé nem mutatott korábban ilyen érzéseket. Elgondolkodva méregettem sápadt arcát, beesett, nyúzott tekintetét. Óvatosan, gyengéden nyúltam felé az Erőben, most egyáltalán nem akartam titkát felfedni, végképp nem akartam semmi olyasmire kényszeríteni (akár önreflexió terén), amire ő még nem érezte késznek magát.

– Tudok… tenni valamit?

És bár az Erőben felvonta maga köré a mentális pajzsokat, az tekintetében mintha millió különféle érzelem villant volna föl válaszul erre a kérdésre. – Rengeteget tettél. Nélküled és Wilwarin nélkül nem lennék itt. Ne gondold, hogy ezzel nem vagyok tisztában!

Mosolyra kényszerített, ahogy elbeszélünk egymás mellett, és megdöbbentett, hogy ez egyáltalán felmerül benne, mint gondolat.

– Obi, az, hogy mi küzdünk egymásért, az alapvetés. Hányszor mentetted meg Anakint és hányszor mentett meg ő téged?

–  Hatszor. Hétszer, ha Anakint kérdezed, pedig Cato Nemoidián szó sem volt…

– Obi-Wan! – Felcsattanásommal részben a meglepetésemet akartam álcázni, hogy ezt ők így számon tartják.

– Jólvan, rendben. Nem ez a lényeg.

– Pontosan, – bólintottam. – Nem ez a lényeg.

Nem tudom, milyen felindulásból, de átfogtam az asztalon pihenő kezét, miközben igyekeztem megfogalmazni, mi is a „lényeg” valójában.

–  Nincs több kém – küldetés, Obi… Nincs több álruha és beépülés. Az ilyen küldetések még megterhelőbbek, mint a nyílt közelharc. Pihenned kell. Pihennünk kell, foglalkoznunk kell magunkkal. Wilwarinnak is, nekem is, neked is. És ha ezt a Tanács nem látja, majd én megmondom nekik.

Még búcsúzóul megszorítottam a kezét mielőtt távoztam, hogy megfogadjam a saját tanácsomat.