Elvesztettem a türelmemet. Hondo bűzlő hajója, feszélyezett klónok, bizonytalan Wilwarin, hosszas várakozás; íme a küldetés, amit egyikünk sem akart. A küldetés, aminek semmi értelme nem volt, és ami Obi-wan életébe kerülhetett.
Lehet, hogy a zygériaiak nem tudták pontosan mennyit is ér a jedi generális a szeparatistáknak, de én biztos voltam benne, hogy a Blacksun nem fog erkölcsi aggályokat mutatni, ha arról van szó, hogy üzletbe bocsássák Kenobi mestert, Kenobi mester egyes testrészeit, vagy épp a tőle szerzett információkat. Persze azt is tudtam, hogy barátom nem adna ki semmit, ha az életébe kerülne sem, de figyelembe kellett vennem, hogy az utóbbi kaotikus néhány év nem csak a haditechnikát fejlesztette rohamosan, hanem a kínzó eszközök is sokkal brutálisabbak lettek. Évekkel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna, de ma már létezett olyan vegyi anyag, aminek a jedik sem tudtak ellenállni.
Váratlanul hasított belém a felismerés, hogy a Rend már rég nem az, aminek hiszi és mondja magát. Nem csak az volt a problémánk a háborúval, hogy nem voltunk elegen, hanem egész egyszerűen már nem voltunk elég erősek. A klónok közül harcban bárki versenyre kelhetett volna egy jedivel. Ez a gondolat annak ellenére is nyugtalanított, hogy a klónok elvileg a mi oldalunkon harcoltak.

Visszakényszerítettem a figyelmemet a meglehetősen gusztustalan jelenbe és igyekeztem nem tudomást venni a kalózok hajóján terjengő bűzről, sem Hondo végtelenül pofátlan stílusáról.
És mikor eljutott hozzám, amit mondott, egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy most azonnal felkelek, itt hagyom az egész trágyatelepet, hazamegyek és megmondom Palpatine-nak, hogy nyugodtan felemelheti a becses hátsófelét és utánanézhet a Fekete Napnak ő maga, ha ennyire fontosnak tartja az ügyet.
És közben meg a barátom szenvedett. Éreztem az Erőben, hogy nem bánnak vele túlságosan kedvesen. A zygériaiak eléggé értelmesek voltak ahhoz, hogy a leszállított rabszolgát használható és "megnevelt" állapotban adják át a vevőnek, de túl sokat költeni nem szerettek a foglyaikra. Így aztán összekötötték a kellemest a hasznossal, és az étel biztosításáról például egészen egyszerűen eltekintettek.
Obi-wan persze az átlagnál jobban bírta a strapát, de éreztem, hogy nem könnyű helytállnia. És még valamit éreztem felém áramlani az Erőben, amit vele kapcsolatban még soha nem éreztem. Obi-Wan végletekig kimerült volt. Nem, nem a szónak a fizikai értelmében (bár természetesen úgy is), hanem lelkileg, mentálisan volt teljesen fásult. Lenyomata az Erőben korábban leginkább egy tengerszem hűsítő tisztaságára, frissességére emlékeztetett, ezzel szemben most zavarodott pocsolyához hasonlított. Ez pedig jobban aggasztott engem, minthogy megverik-e, vagy éheztetik. Ráadásul megrémisztett az érzelem- vagy inkább érzelemhiány- ereje is. Ki tudja, Obi mennyire messze járhatott már, és ha csillagközi távolságból is megéreztem, hogy szenved, akkor tényleg nagy baj lehetett vele.

A kérdés ezzel tulajdonképpen el is dőlt. Wilwarin is, a klónok is szerettek volna tiltakozni, szerettek volna segíteni, de azt hiszem egy idő után nem mertek nekem ellentmondani.
Én pedig nem akartam, hogy velem legyenek. Egyrészt világ életemben szívesebben intéztem a dolgaimat egyedül, másrészt Cad Bane valószínűleg helyből megpróbálta volna szétlőni a tisztelt társaságot. Ahogy visszafelé tartottam a városba, elgondolkodtam rajta, hogy vajon mivel érdemeltük ki, hogy a galaxis talán legveszélyesebb gyilkosát kellett megnyerjük segítségül.
Cad Bane egymaga többször kerekedett már felül jedikkel szembeni harcban, mint a Szeparatisták összesen.
És sajnos azt is pontosan tudtam, hogy Obi-wannal nem épp kebelbéli jó barátok, a feladat tehát helyből a "megoldhatatlan" kategóriából indulhatott volna.
Az Erő útjai kifürkészhetetlenek. Ha évekkel ezelőtt nem ismerkedek meg a Rammar grófjával, ha évekkel ezelőtt nem ejt engem foglyul, ha nem próbál meg...
De az emlék még most is annyira nyomasztó volt, hogy az elmém egyszerűen nem volt hajlandó elidőzni benne. Évek alatt igyekeztem elfelejteni mindazt, amit a gróf miatt el kellett szenvedjek, ám most úgy látszott, közelében sem jártam annak, hogy ez tényleg sikerüljön. Semmit nem felejtettem el, mindent pontosan fel tudtam volna idézni. Csak annyi történt, hogy az amúgy is fájdalommal teli emlékek között is mélyre elástam azt a borzalmas pár hetet, és fegyelmeztem magamat, hogy soha ne is gondoljak rá.
Ez hiba volt, tudhattam volna. Ha Qui még élne, szólt volna érte. A maga szelíd, de őszinte módján felhívta volna a figyelmemet a módszer hibásságára.
Ha akkor és ott szembenéztem volna az eseményekkel, mostanra kevésbé fájnának. De akkor és ott senki nem volt mellettem, aki ebben segítségemre lehetett volna. Mint mindennel, azzal is egyedül kellett megküzdjek, és most láttam csak, mennyire nem sikerült.
És ismét el kellett merengjek az Erő útjain, mert ha sikerül feldolgoznom a traumát, talán nem is emlékeznék már arra az egyetlen fontos kis részletre, aminek segítségével most meg fogom tudni menteni a barátomat.
Kétségem sem volt, hogy működni fog a tervem. Már csak azért sem, mert éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Egyszerűen működnie kellett. Be sem engedtem az elmémbe a kételyt.

Az utolsó pillanatban éreztem csak meg az Erőben vibráló veszélyt. A felém küldött lövedék milliméter ezrelékével hibázta csak el a fejemet, ahogy elvetődtem. A bolygó kopárságának köszönhetően fedezékre nem is gondolhattam; azonnal aktiváltam a fényszablyáimat és szélsebesen pörgetni kezdtem őket magam körül. A két követő droid folyamatosan tüzelt rám a levegőből, de az első meglepetés után már tudtam, hogy nem jelentenek kihívást nekem. Semmi más dolgom nem volt, mint lassan mozogni, hagyni, hogy elölről-hátulról közrefogjanak, lejjebb és közelebb ereszkedjenek hozzám, és aztán csak várni…. Várni az Erőben a jelre, a pillanatra, amikor a két fémdoboz egyszerre tüzel majd felém… Hasra vágódtam, a droidok pedig szikraeső és bűzös füst kíséretében felrobbantak, ahogy lövedékeik egymást találták el helyettem.
Dühös fintorral feltápászkodtam a földről, odasétáltam az egyik maradványhoz és a csizmámmal megpiszkáltam, hátha látok rajta valami jelt, mintát, ami nyomra vezethet, hogy ki küldte. Semmi ilyesmit nem találtam, de igazából nem is nagyon aggódtam emiatt. Az Erőben éreztem a bizonyosságot: a hutt tanács és Jabba nem lát engem szívesen. Lassú, keserű mosolyra húztam a szám. „Két vacak nyomkövető droid? Minek néznek engem ezek?”
Évekkel ezelőtt, egy messzi, boldog világban talán okozhattak volna némi nehézséget vagy fennakadást egy jedinek ezek az ősrégi (eredetileg vadászatra kitalált) gépek, de a mostani háborús időszakban már szinte leperegtek rólunk az ilyen támadások. Olyan gyilkoló gépezetek, mint Grievous után egy ilyen pléhdoboz… Felemelt fejjel mentem tovább: igen, talán a háború miatt fejlődött a haditechnika, a kínzás, a halál, a félelem eszközei… De velük fejlődtünk mi is! Az élő anyag mindig is jobban és hamarabb alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, mint a technika és a gépek.
Azonban hiába a büszkeség és a szívemet melengető öntudat, a helyzetem cseppet sem volt ideális, vagy bármivel is jobb, mint a támadás előtt. Sőt, mostanra biztos lehettem benne, hogy amíg a Tatooine-on vagyunk, nem maradhatunk békében.
Nem volt más hátra; a lehető leghamarabb meg kellett találjam Bane-t.

Innentől aztán már minden gyorsabban ment. Egy kis fenyegetés, egy elme-trükk és máris ott ült előttem egy mocskos lebuj legfélreesőbb asztalánál Cad Bane, fegyvereink kipakolva elénk, egyenlő távolságra mindkettőnktől.
- Mit akarsz tőlem, kislány?
- A kérdés az, hogy maga mit akarhat tőlem, Bane.
- Erről fogunk beszélni cicuskám? Sok mindent akarhatok tőled… Nem tudom, mennyire okozna ez neked örömet.
Nem tudtam eldönteni, hogy megrémiszt a vigyora, vagy csak zsigeri undor fog el tőle. Mindkettőre lett volna elég okom.
- Ne húzzuk egymás idejét. Nálam van olyan információ, ami magának kellhet, nekem pedig szükségem lenne némi kis… szolgálatra cserébe.
- Bérgyilkos vagyok. Általában én szerzem az információkat másnak. És magadfajtának nem dolgozom.
- Talán morális aggályai vannak? Újabban egy bérgyilkosnak már politikai véleménye is van? – húztam el a számat egy cinikus mosolyra.
- Nem ez a gond, aranyoskám… De a magadfajta engem nem tud megfizetni.
- Talán mégis. Tudomásom van valamiről, vagy inkább valakiről, akit maga évek óta keres hiába - válaszoltam csendesen. Ha mással nem, ezzel mindenképp fel kellett keltsem az érdeklődését. – Tudom, hogy ki ölte meg a családját, és ha segít nekem, elárulom.
Éreztem az Erőben, hogy a gondolatai teljesen megváltoztak, sötéten örvénylő intenciók összeálltak egy irányba, feketén fenyegető lándzsaként irányultak egyetlen ellenség felé. Most már figyelt rám.
- Honnan tudod?
- Az nem számít. Valamikor régen foglya voltam az illetőnek, és hallottam egy s mást.
- Ezt bizonyítanod kell. –meredt rám rezzenéstelen arccal. Tágra nyílt szemeiben, fürkésző tekintetében ott villódzott az indulat és a kíváncsiság.
Elgondolkodva néztem rá. Bizonyítani tudtam a tényeket, de nehezemre esett beszélni róluk. Még most is. Még így is. „Gondolj Obi-wanra,” figyelmeztettem magamra szigorúan, de a torkomat mintha összeszorította volna valami; nem bírtam megszólalni. Örvénylő szürkeség vett körül, morajlott bennem az Erő, a világos és a sötét elválaszthatatlanul egymásba olvadt. „Áruló” súgta nekem az elmém, de közben hallottam Obi-Wan elkínzott nyögéseit; szenvedése ott rezgett a tudatom mélyén, nyomasztó, fenyegető sürgetésként: „Tedd meg, siess, amíg nem késő.”. De szemen tudtam volna köpni magam, és tudtam, hogy amit teszek, az nem helyes. „A jedik nem hisznek morális igazságokban”, győzködtem magam. Az Erő van. Nincs helyes és helytelen.
– Miért hinnék neked?
„Mert hinni akarsz. Mert az egész léted nyomorította meg az, akit keresel és csillagrendszereken át hajtott a bosszú, űzött az indulat, ami most is éget. És hinni, akarod, hogy ha végzel a gyilkossal, végre megszűnik az a folyamatos nyugtalanság, is, amit érzel. Tévedsz. A bosszú csak elmélyít majd ezt, ahogy te élsz, annak csak a halál lehet a vége. A gróf megölte ugyan a családodat, de magadat te gyilkolod évek óta.”
Felsóhajtottam.
– Mert aki velük végzett, engem is megnyomorított. Mert a fényszablyámat adom biztosítéknak a névért, amit mondok.
Sárga mohóság és a beteljesülés utáni vágy színezte meg az Erőt.
– Mind a kettőt, szivi?
– Ezt. – csúsztattam az asztalra a régi fegyverem.
– Még így is ott lesz neked a másik. Fél biztosítékkal nem biztos, hogy beérhetem.
„Szerencsejáték.” mosolyogtam magamban, és felvontam a szemöldököm.
– Mondja csak, Bane, ha elvesztené a fél karját, akkor is úgy érezné, hogy alig veszített valamit?
Összehúzott szemmel méregetett egy darabig, de annyira jól elrejtette gondolatait, hogy még az Erő sem súgta meg nekem, mi járhat a fejében.
– Rendben, áll az alku. Irány a Blacksun. – tette hozzá kissé morózusan.
– Nézd a jó oldalát, szivi! – vigyorogtam, miközben utat törtünk magunknak egy csapat, szemlátomást teljesen eltévedt, zabrak kereskedő között. – Elmondhatod magadról, hogy ujjat mertél húzni a Blacksunnal. Örök dicsőség ez egy fejvadásznak.
– Örülhetek, ha valaha túlélem a szégyent, hogy egy jedi társaságában látnak az utcán. – mormogta sötéten Bane, és igyekezett kalapját minél mélyebben az arcába húzva elveszni a Mos Eisley-i forgatagban. Erre már én sem tudtam mit mondani, úgyhogy felvontam a vállamat és épp továbbindulni készültem, amikor hirtelen figyelmeztetés villámlott keresztül az Erőn.
A következő pillanatban már Bane csuklóját csavartam a háta mögé az övem mellől, minden reménységem szerint egy számára meglehetősen kellemetlen pozícióba kényszerítve őt.
– Ez meg mi a kriff volt? – sziszegtem, mikor éreztem, hogy meg sem próbál ellenállni.
– Ó semmi, cicus. Csak kíváncsi voltam, mennyire félted a „fél karodat.” – bökött a fénykardom felé. – Egyelőre áll a biztosíték.
Lassan lazítottam el az ujjaimat a csuklóján, mire gúnyosan elvigyorodott. – Persze cicám, ha valaki rendesen felcsinált volna, ahogy illik, most nem a szablyádat védelmeznéd úgy, mint egy nőstény nexu a fészkét. Rád férne egy kis lazítás.
– Hadd találjam ki, – húztam el a számat. – Most jön az a rész, hogy lovagiasan és önfeláldozóan felajánlod a szolgálataidat.
– Állok rendelkezésedre, drágám. Bárhol, bármikor, – vigyorgott pimaszul.
Átfutott a fejemen, hogy rávetem magam a főtéren, puszta szórakozásból. Már csak azért az egy, elemileg sokkos pillanatért, az Erőben zuhanó megdöbbenés érzetéért megérte volna. Aztán tudatosult bennem, hogy mennyire undorító is Bane, meg felrémlett valami régi, homályos információ a Durosianok anatómiájáról, amire egyáltalán nem voltam élőben kíváncsi, úgyhogy végül letettem erről az ügyről, szó nélkül mentem tovább.
Régen elmúltak már azok az idők, amikor bárki zavarba tudott hozni a szex témakörével. Jedi voltam. És felnőtt.
Némán baktattunk vissza a hajó felé, miközben ezen gondolkodtam magamban. Átmelegített és megnyugtatott a felismerés, hogy már nem fáj a tudat, hogy sohasem lesz gyermekem. Ami sokáig aggasztott, a derani trón sorsa… Immár többszörösen biztonságban tudhattam. Ha a királynő nem válik be, még mindig ott a b terv…
A távolban húzódó homokdűnék közül lassan kibontakozott a hajónk sziluettje, én pedig igyekeztem a lehető leggyorsabb tempót diktálni. Semmi kedvem nem volt megvárni a hátunk mögül közeledő homokvihart.

– Ardenis! – szaladt elénk Wilwarin a hajóplatformról, ahogy a közelbe értünk.  – Akadt egy kis gondunk.
– Amennyiben?
– Jabba keresődroidjai erre jártak – pöccintette arrébb Wilwarin a homokban heverő maradványokat lábfejének egy kecses kis billentésével.
– Nekem is volt szerencsém hozzájuk. – bólintottam.
– Ketten voltatok már? – kérdezte barátnőm nyugtalanul.
– Még nem, de mit számít ez? Azonnal megsemmisítettem.
Furcsa volt Wilwarint ilyen nyugtalannak látni. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha talán nem is annyira egyértelműen, mint engem, de barátnőmet is aggasztja mesterünk sorsa.
– Az a baj, hogy iszonyú gyorsan továbbítanak adatokat. Ha nem tudod pontosan, melyik a transzmitter – ezen a ponton felmutatott egy felismerhetetlenségig szénné égett valamit a kezében, amiről csak a szövegkörnyezet miatt sejthettem, hogy az bizony valaha a transzmitter lehetett, – akkor szétroncsolva is küldi tovább az információkat.
– Kínos – bólintottam. Tényleg fogalmam sem volt róla, melyik a droid átvivő készüléke. – De szerencsére akkor még egyedül voltam.
– Mindenesetre tűnjünk el innen.
– Egyetértek – bólintottam ismét, miközben kedélyesen hátba böktem Banet a fényszablyám markolatával. – Gyerünk Cicus, várnak a kalózok.

o.o

Dacára annak, hogy Wilwarin már a beszélgetésünk végén kiadta az indulási parancsot Visszhangéknak és a hajó felszállása közben sétáltunk fel az épp csukódó rámpán, a lépteink nyugodtak maradtak, stabilak, magabiztosak. Úgy tűnt, egyelőre minden terv szerint alakul. Ahogy sorba vettem a közelmúlt eseményeit, ismét meg kellett állapítsam, hogy Wil és én remek csapat voltunk. Utóvégre elég volt csak végignézni a hajónk legénységén; a galaxis legmagasabban képzett katonái, a galaxis legveszélyesebb fejvadásza és a galaxis legádázabb kalózai valami csoda folytán mind nekünk dolgoztak.
Elégedetten elmosolyodtam…. a következő pillanatban Wil, Bane és én egy halomban feküdtünk a felvezető folyosó oldalának passzírozódva.
– Bane!
– Mondjad, cicus.
– Szedd… Ki… a fegyvered… a hátamból.
A fenyegető hangnemen sokat rontott, a tény, hogy az arcomat Wil térde intim közelségben tartotta a fallal. Kissé megnehezítve ezzel számomra a beszédet.
–Az nem a fegyverem, cicus. Legalábbis nem az, amelyikre te gondolsz.
Bane a következő pillanatban a folyosó túloldalán csattant a falhoz.
– Ne aggódj cicus, ha használni fogom rajtad a fegyverem, nem a hátad fog érdekelni.
Egy pillanatra, egy gyönyörű pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy (kit érdekel Obi-Wan és a fényszablyám), kinyitom a rámpát és megszabadulok a fejvadásztól, de aztán nyeltem egy nagyot és édesdeden elmosolyodtam.
–Mr. Bane, attól félek, hogy az ön fegyvere nekem… nem elég. Sok szerencsét vele!
Az Erős segítségével és egy jóleső kézmozdulattal felismerhetetlenségig összegyűrtem az oldalán függő lőfegyvert és (néhány falhoz csapódás árán) aránylag méltóságteljesen távoztam a helyszínről.
Ideje volt elbeszélgetni azzal az inkompetens idiótával aki képes volt a hiperűrben is úgy vezetni Hondo hajóját, mintha Corusanton kerülgetné a légibuszokat.
Legnagyobb meglepetésemre magát Hondót találtam a pilótafülkében.
–Ez valami vicc? – meredtem rá megrökönyödve, miután röptömben elkaptam a segédpilóta ülésének támláját és visszaállítottam magamat talpra. – Mégis mi a fenét csinál?
– Repülök – válaszolta Hondo édesdeden, üdvözült mosollyal az arcán, majd felpattant a pilótaszékre és elkiáltotta magát: – Tudok repülni.
És tényleg sikerült neki. Arccal a vezérpultba. A vezérpult alól ekkor 2 üres szupernovás üveg gurult ki. Sejthettem volna.
„Kriff.” Állapítottam meg tárgyilagosan, aztán nekiláttam, hogy levakarjam az eszméletlen kalózkapitányt a panelről. Mikor végre sikerült félreállítanom, elfoglaltam a pilótaülést és a szupernovától ragacsos gombokon munkához láttam.

– Tulajdonképpen van róla fogalmad, hogyan fogjuk csinálni?
Wilwarin meglehetősen nyugodtan libegett be az irányító fülkébe, főleg ahhoz képest, hogy a hajónk továbbra is egy rosszul bekábított sárkánygyík mozgáskultúrájával közlekedett az űrben.
–Első körben jó, ha odaérünk – vetettem oda kissé szórakozottan, miközben a lehető összes stabilizátor rendszert villámgyorsan igyekeztem aktiválni, hogy egyenesbe hozzam a megkergült gépet.
– Nem bánom, ha átveszed a másodpilóta szerepét.
Padawan társam szerencsére eddigre már be is ült a másodpilóta székébe, s miközben az Erő segítségével bekapcsolta a biztonsági övrendszert, már fordult is hozzám.
– Mit csináljak?
– Nem tudom, hol a kriffben van a hűtés, de igen gyorsan aktiválni kellene. A teljes külső borítás túlhevült Hondo idétlenkedésétől.
A helyzet nem szorult további magyarázatra, a hatalmas, pirosan villogó hőjelző panel elég egyértelműen felhívta a figyelmet a problémára.
Szerencsére az én enyhe ingerültségem Wilwarinban nem talált visszhangra; ő továbbra is higgadt derűvel indította be a belső hűtést, és ez az Erőn keresztül rám is jótékonyan hatott, mintha az én hűtőrendszeremet is sikerült volna aktiválnia, futott át rajtam a gondolat.
Végre be tudtam zárni az utolsó stabilizátor szelepet, egyenesbe billentettem a hajót és ismét barátnőm felé fordultam.
– Elő kellene keríteni Banet. Nála vannak a koordináták.
Barátnőm egy vigyorral válaszolt csak, majd vörös haját lendületesen (és arrogánsan) hátravetve előredőlt és bepötyögött valamit a navcomputerbe. Mosolyogva csóváltam meg a fejem; a jelek szerint Wilwarin előttem járt. Eszemben sem volt panaszkodni, hogy nem kell ismét Bane-el beszéljek, inkább azonnal beállítottam automatikus vezérlésre a gépet és hatalmas sóhajjal hátradőltem a székben. Egy finom zökkenés, és máris úton voltunk Obi-Wan felé.
– Szóval, hogyan is fogjuk csinálni, ha egyszer odaérünk?
– Most azt szeretnéd, hogy hazudjak, vagy….?
– Szóval fogalmad sincs.
– Szóval fogalmam sincs.
– Na és… mit mondana egy ilyen helyzetben Kenobi mester? – fuvolázta barátnőm, megjátszottan méltóságteljes hangnemben, feltehetőleg azért, hogy bosszantson kicsit.
– Hogy menjünk és nézzünk egy holofilmet.
– Hogy mi? – most Wilwarinon volt a sor, hogy meglepődjön.
– Még egy sztenderd nap, mire odaérünk. Obi-Wan pedig valami olyasmit mondana, hogy az Erő majd megmutatja az utat. Addig pedig akár nézhetünk is egy holofilmet…

Végül Hondo szobájában kötöttünk ki, ami meglepően tiszta és rendezett volt ahhoz képest, hogy mit vártunk volna a kalóztól.
– Nem hiszem, hogy túl sokat használná ezt a szobát, – merengett el Wilwarin, miközben letottyant az ágy szélére.
– Wil…
– Hmm?
– Én rohadtul nem ülnék oda.
Az Erőn keresztül közvetítettem barátnőm felé néhány gondolatot Hondóról és a twi’lek kurtizánokról, akik társaságában sokszor lehetett őt látni.
– Fúúúj, – Wilwarin elhaló nyögés közben pattant fel az ágyról. – Na nee….
– Pedig fogadok, hogy igazam van.
– Bleeehh.
– Pontosan.
Így inkább a földön helyezkedtünk el, hátunkat Hondo ágyának vetve (ami őszintén szólva csak kicsit volt kevésbé undorító, mint magán az ágyon ülni, de hát a hajón alapból elég korlátozottak voltak a lehetőségeink ilyen téren).
Ekkor kezdtem el érezni, hogy milyen fáradt vagyok, de abban is biztos voltam, hogy egyelőre képtelen lennék aludni. Ezért egy fáradt kézmozdulattal, az Erő segítségével bekapcsoltam a holovetítőt.
Nem kellett volna, ugyanis – cseppet sem meglepő módon –  a képernyőn életrekelő togruta és zabraki épp elég intim tevékenységet folytattak.
– Ugh… – Wilwarin szegény ismét felnyögött és elfordult, míg én félrebillentett fejjel vizsgáltam a helyzetet.
– Nem úgy tűnik, mintha ez bárkinek kényelmes lenne – merengtem hangosan…
– Ardenis, – csattant fel Wilwarin.
– Jólvan, jólvan.
Gyorsan elkapcsoltam és válogatni kezdtünk az opciók között.
– Van itt valami, amit úgy hívnak, hogy Thor. Három rész, állítólag az alapkoncepció szerint nem tudnak arról, hogy több bolygó is létez…
– Tökmindegy, – vágott közbe Wil száraz véglegességgel. – Jó lesz. Bármi jobb, mint az előző.
És ebben teljesen egyet tudtunk érteni, úgyhogy nekiláttunk.
Barátnőm a második rész tájékán csillogó szemmel megjegyezte, hogy milyen jó arc ez a Loki.
Figyelnem kellett volna az Erőben manifesztálódó rossz érzésre, de nem tettem…
Súlyos hiba volt.