– Borzalmasan hideg van.
A megállapítás katonásan tárgyilagos, és teljesen felesleges volt; a társaság egyhangúlag mérgesen bámult Codyra, aki katonai pályafutása során rég megtanulta már, hogy az ilyen dühös bámulásokkal egyszerűen jobb nem törődni.
– Nem is emlékszem, hogy valaha is lettem volna ilyen hidegben.
Továbbra sem válaszolt senki.
– És mennyi hó... – Cody zavartalanul folytatta az egyszemélyes monológot. Válasz természetesen továbbra sem érkezett, de a levegő, ha egyáltalán lehetséges volt az ilyesmi, tovább hűlt Ardenis jéghideg tekintetétől. Wilwarin halkan felmordult, de a vadállati hangot teljesen elnyelte a nyaka köré csavart piros sál.
– Nem is emlékszem, hogy...- Ardenis kesztyűs keze villámgyorsan szorult rá Wilwarin ütésre emelt karjára. „Nyugi!” szólt rá némán, az Erőben közvetítve az üzenetet.
„Még egy szó, és...” Wilwarin félreérthetetlen arckifejezéssel adott nyomatékot a néma mondatnak.
– Cody!- Ardenis ártatlanul csilingelt, mint a jégcsapok a szélben.
– Igenis, Ardenis?
– Kuss.

Ez egy ideig elégségesnek tűnt. Cody néma maradt és a társaság most már teljes csendben és magányban, totális elhagyatottságban talpalhatott tovább Ilum kegyetlen haván. A helyzet minden szempontból elég sötét volt és reménytelen. Egy jedi mestert, bizonyos Al- a Reet kerestek, aki a padwanját kísérte el ide, hogy az kristályt válasszon. Három nappal ezelőtt vészjelzést adtak le, azóta nem lehetett elérni őket.

A Templom messze volt, Obi-Wanék és Anakinék viszont közel...Épp csak egy csata kellős közepén. Ardenis még nem heverte ki a legutóbbi sérüléseit, Cody félig sánta volt, Wilwarin pedig örülhetett, ha el tudta fordítani a fejét. A szepik felrobbantották az egyik bázisukat, s az a robbanás, ami Ardenisnek a légzést és nehézzé tette, Wilwarinnak a gerincét törte el. Szerencséjére az orvosdroidok kiváló munkát végeztek, s így megúszhatta a bénulást, de az izmok állandó, görcsös és fájdalmas feszülését csak napi 2-3 lazító-fájdalomcsillapító injekcióval lehetett mérsékelni.
Egészséges embert sem Anakin, sem Obi-Wan nem tudott volna nélkülözni, így elküldték a „rokkant osztagot”. A név is Cody ötlete volt, és sem Wilwarin, sem Ardenis nem nagyon igyekezett úgy tenni, mintha értékelnék a humort. Cody igazából Obi-Wan és Ardenis titkos ötlete révén jött velük. Padawantárs és mester egyaránt aggódott Wilért, és Ardenis tudta, hogy ha bármi baj van, nem tud barátnőjén segíteni. Így aztán a klón parancsnokot megkapták erősítésként. Utólag Ardenis már bánta a döntést: amennyire rugalmas és remek társ volt a katona általában, annyira idegesítőnek és fárasztónak tűnt ezen a küldetésen.
Két és fél napja gyűrték a havat, mindenféle jel nélkül. Ilum nem kívánta megosztani velük a titkait. Három napot kaptak, hogy megtalálják a bajba került jediket, és a fogyó idő még ingerültebbé tette őket. Amennyire várták, hogy végre elhagyhatják ezt a helyet, annyira dühítette őket a gondolat, hogy lehet, hogy fel kell adniuk, hogy nem fognak találni senkit.

A türelemre szoktatott Ardenis némán küzdött előre. A türelmet soha megszokni nem bíró Wilwarin pedig annyira gyengének érezte magát, hogy türelmetlenkedni sem igazán volt ereje.

Az állhatatos csended Ardenis kommlinkjének halk jelzése zavart meg. A csendes, kellemes jelzés, amit máskor épphogy meghallott, most szinte beleordított a bolygó magányába.
– Ardenis, vége a keresésnek. Al' padawanja súlyosan megsérült, mikor valami állat megtámadta őket. Ellátás reményében elrepültek a legközelebbi töltőállomásra, oda kellene menni értük. Elég rossz állapotban vannak mindketten, Wilwarint bízom meg azzal, hogy kísérje őket haza, Corusantra. És ha már otthon vagy, Wil... Nézz be a Gyógyítókhoz. Tudni fogok róla, ha nem teszed meg. – Obi-Wan hangja fenyegetőre váltott.
– Velünk mi lesz, Mester?- kérdezte Ardenis, bár sejtette a választ.
– Cody parancsnokkal visszajöttök a frontra. Elkél a segítség. Siessetek!
És Obi-Wan bontotta a kapcsolatot.

Wilwarin elkeseredve dőlt el a hóban és nagyot sóhajtva épp belekezdett volna egy szitokáradatba, mikor valami nedves előrepült a semmiből és arcon találta. Hó.
– Hé, ki volt ez?
Cody szemtelenül, teli szájjal vigyorgott, mire Wilwarin jó keményre összedörgölt egy hólabdát, amit az Erővel megsegítve, óriási sebességgel küldött Cody felé. Csakhogy a klón nem véletlenül volt magas rangú, kiemelt katona: villámgyorsan lebukott, s így a hógolyó Ardenist találta el, épp a homloka közepén.
És ezzel kibontakozott a csata. Az esélyek nagyjából egyenlőek voltak; Wilwarin és Ardenis tudta használni az Erő, viszont Cody sokkal egészségesebb volt, mint ők ketten...
Mikor már csupa kék-zöld folt volt mindenki és még a viharbiztos hóruhák is átázással fenyegettek, a három harcos fáradtan, de végre-valahára mosolyogva tápászkodott fel a földről, s némán, de immár megkönnyebbülten és megnyugodva indultak vissza a deltákhoz.

– Ezt vidd magaddal!- Ardenis egy maroknyi zöld kavicsot nyomott Wilwarin tenyerébe.
– Miért?
– Gyógyító kő. Nem kristály, de olyasmi. Még Qui-gonntól kaptam. Ha bármikor rosszul leszel az út során, ez segíteni fog, ha magadhoz szorítod.
– De... De én ezt nem fogadhatom el.- rázta Wil a fejét. – Nem tudok semmit cserébe adni.
– Dehogynem. Azt hogy meggyógyulsz és visszajössz, amilyen hamar csak tudsz. Most gondolj bele, arra kárhoztatsz addig, hogy egyedül kell Codyt és Mestit elviselnem.
Azzal Ardenis búcsúzóul rákacsintott padawantársára és, hogy elejét vegye a további vitának, beugrott a deltájába. Egyszerre szált fel a három gép, s egyszerre tűntek el a láthatárról, ketten egy irányba, egy másfelé.
Játékuk titkát pedig ugyanúgy őrizte Ilum, mint minden más titkot, amit a Jedik megosztottak vele, hosszú-hosszú évezredek alatt.