Hajnali fényében, áttetsző, rózsaszín ragyogásában bontakozott elém Ilum. Lassan ereszkedett le Obi deltája, s ahogy a gép felfújta a porhavat, rózsaszín, sárga, fehér kristályszemcsék ezreivel csillogott, sziporkázott a levegő. Ilum üdvözölt. Végeláthatatlan dűnék sora húzódott a hegyek lábáig, köztük vezetett az utam, s olyan biztosan tudtam az irányt, mintha már sokszor jártam volna erre, pedig ez volt az első alkalom. De az Erő valóságos, tapintható volt itt, a kristálybarlang pedig egy vibráló lókusza ennek a mindent betöltő hatalomnak. Képtelen lettem volna eltévedni.

A bolygó napja lassan felemelkedett a láthatáron, a rózsaszín ragyogás tiszta fehér fénnyé változott. A szél sem volt erős, és semmi élőlényt nem lehetett látni vagy hallani. Egyszer csak megálltam és szíven ütött a csend. Mindent betöltő, hatalmas, halott-hideg csend, a fagyos magány ősi szépsége villogott körülöttem. Egy pillanatra elfelejtettem a kényelmetlen hóruhát, a maszk alá beragadt, fejbőrömet kegyetlenül húzó hajamat, az arcomba fájdalmasan benyomódó szemüveget...mindezek nem léteztek, csak csend volt és fény és tisztaság.
Aztán a kristályok hívó szava lassan újra betört az elmémbe, és továbbhaladtam. Egyre nehezebben jutottam előre a hegyek felé, feltámadt és egyre erősödött a szél, ezernyi tűheggyé alakított havat vágott az arcomba. Most örültem a Cylderan fagyos fennsíkjain eltöltött időknek, örültem neki, hogy sem a hideg, sem a hó nem volt ismeretlen számomra. El sem tudtam képzelni, hogyan érezhette magát például a meleghez szokott Ahsoka, amikor idejött. Bár-ismertem be- kristályt máshol is be lehetett szerezni. Nem tudhattam, hogy Ahsoka egyáltalán járt-e itt.
Csak talpaltam tovább, most már összeszorított foggal, cseppet sem élvezve a helyzetet. A szél fokozatosan bedurvult, ahogy közelebb és közelebb értem a hegyekhez, egyre fenyegetőbben ordított a felbukkanó, fejem fölé emelkedő sziklák között. Lassan a napsütés is kezdett alábbhagyni, kísértetéjes, tejszínű köd ereszkedett alá a magasból. Mintha űzött volna Ilum a barlangokig; reméltem, hogy ott békésebb idő vár rám.
A kinyújtott karomat éppen hogy láttam, mire elértem a bejáratot. A szemeimre már nem is hagyatkoztam, minden lépésemet az Erő irányította, én pedig vakon engedelmeskedtem-szó szerint. Aztán ahogy befurakodtam a sötét kis nyíláson, hirtelen eltűnt a köd. Sötét volt és kegyetlen hideg. Sokkal keményebb és komolyabb hideg, mint kint. Megérkeztem. Egy lépéssel beljebb voltam. Egy lépéssel közelebb. A kristályomhoz, az igazsághoz, önmagamhoz. Furcsa, valahogy azt hittem, belül melegebb vagyok...
Még éreztem a vonzást az Erőben, de nem mentem tovább. Lassú, tétova mozdulattal ültem le, hátamat a falnak vetve. Furcsán éreztem magam; nyitott szemmel a sötétségbe meredtem és semmi elképzelésem sem volt arról, hol vagyok. De amint becsuktam a szemem, az Erő segített: sziklafalak végtelen, magasba nyúló sora bontakozott ki előttem, kristályköves járatok, távoli derengés. Mindig az hittem, hogy a kristályok itt majd világítani fognak nekem, s most meglepett, hogy nincsen önálló fényük.
Lassan elővettem a régi fénykardomat. Ujjaim tapogatva szaladtak végig a jól ismert, ősi formákon.  Megpróbáltam a belső szememmel, az Erővel beleakaszkodni a fegyverbe, szétszedni elemeire, megérteni, hogy miért olyan, amilyen. Bekapcsoltam. Egyszerre vakító ragyogás lobbant fel a sötétben, az eddig néma kristályok hangosan dobták vissza az arcomba a zöldet, minden szinte ordított a fényben. Agresszív volt. Visszaadta a látásomat és elvette azt, megfosztott az érzékeimtől és mégis megmutatta az utat. Kikapcsoltam a fegyvert és elhajítottam magamtól messzire. Miért? Miért kell a harc, az öldöklés, a durvaság? Miért nem lehet a fény szelíd és oltalmazó? Miért éget a hideg is, és miért füstöl koromfeketére mindent a tűz? Qui-gonn. Könnyek csorogtak le az arcomon, félútnál odafagyva, mintegy véglegesítve a bánatot.
Nem értettem semmit, egyedül voltam, az univerzum kérlelhetetlen mozgásában parányi, lényegtelen és elveszett kis atomdarab. Mit is akarok én itt? Soha nem voltam jó harcos, soha nem voltam igazi Jedi. Soha nem értettem a végletekhez, se a fehéret sem a feketét nem ismeretem igazán, és nem is tudtam magaménak. Az én életem bolyongás volt a szürkeségben, véget nem érő alkony, melynek nincsen reggele. Kerestem a fényt, és most a tiszta fehér, a világos oldal egyetlen kis villanása égetett és fájt, úgy jártam, mint a gyermek, akik vonz a tűz és nem bírja ki, hogy ne tartsa bele a kezét. Hát ez kellett nekem? Mit keresek én itt, Ilumon? Mit keresek a Jedik között, hiszen már rég nem tartozom ide. Nem ez az én utam. Nem a fehér, csak a szürke.
A könnyek pedig folytak megállíthatatlanul. El akartam menni innen. Ilum nyert. Elhasznált voltam és kétségbeesett, tévedésből elhagyott kődarab, oda nem illő, ronda dísz egy csodálatosan kitervelt épületben. Miért, miért?
Meg akartam találni az elveszett fényszablyát. Meg akartam érteni, hogy mit jelent, miért kaptam. Kié lehetett és hova tart majd. Ki fogja majd a kezébe, ha én már nem leszek?
Tapogattam a sötétben, de nem találtam semmit. Megpróbáltam az Erővel, belső szememet használni, de csalódnom kellett. Halotti máglyák füstje szállt fel, s homályosította el a látásomat. Furcsa, álomszerű víziók úsztak el a szemem előtt, a múlt a jelen s talán egy távoli jövő ködös képei. Nem emlékeszem belőlük sokra, egyetlen kép maradt meg tisztán, ikernapok nyugodtak le egy sivatagos bolygó homokhegyei mögé. Ez a látvány belém égette magát, bár fogalmam sem volt mit jelenthet.

Nagy sokára tértem csak magamhoz. A fényszablyám dobogó szívként hívott, húzott magához, bár még mindig nem láttam semmit, éreztem, hogy csábít és taszít egyszerre. Keservesen, négykézláb kúsztam oda hozzá, úgy érzetem magam, mint egy kivert kutya, ahogy a gazdájához sompolyog, bűnbánó megalázkodással.
És a fény életre kelt, sokszor hallott, megnyugtató és rémisztő zümmögéssel. Szikrázott megint a barlang minden köve, de most ezt meg sem láttam. Csak hallgattam a halk hangot. Bátorságról susogott, miközben megrémített. Hozzá akartam érinteni a kezemet, kevésen múlott, hogy józan eszem ezt megakadályozta, ugyanakkor vágytam rá, hogy elhajítsam magamtól messze, véglegesen. Vágytam rá, hogy elfussak innét, hogy beismerjem, hogy veszítettem. De valamiért erre sem voltam képes.
Vágyak pedig nincsenek.
Csak az Erő létezik.
De a mantra most nem segített. Nagyon rég nem hittem már benne, nagyon rég nem éreztem már az igazságát.
És kikapcsoltam a fegyvert, és magába ölelt a hangos sötétség. Megdöbbentem. Eddig azt hittem, csak a fényben kiabálnak a kristálykövek, de most már a feketeségben is beszéltek, zajongtak. Susogtak nekem szerelemről, otthonról, családról. Susogtak nekem barátságról és szeretetről. Meséltek a világról melyet mindig csak valahogy közvetve láttam, madártávlatból. Sohasem megélve, sohasem átélve, vagy érezve.
Mert hiszen érzelmek nincsenek.
Csak a béke és az Erő létezik.
Gyermekként voltak álmaim, Jedi lovagnak lenni, világokat menteni meg, de nem harc által. Nyugalmat, megértést akartam hozni a galaxisba és akkoriban még a kutyát a macskával is képes voltam összebékíteni. Hova lett ez a képességem? Hova lett az a lány, aki ámuldozva járt a Templom folyosóin, barátkozott a kicsikkel és bénázott a párbajteremben? Hova lett az a kis rémség, aki az engedelmes kislány álcája mögött nőtt fel, csakhogy belebeszéljen a nagyok dolgába és éles nyelvvel kritizálja a politikusokat? Melyik voltam vajon én, Ardenis padawan, vagy Amnil királynő? Az kiszámíthatatlan, szeszélyes uralkodónő, akit legalább egy bolygórendszernyien csodáltak, legalább kettőször ennyien utáltak és háromszor ennyien féltek? Akinek egy-egy jól elhelyezett mondata mentén csillagközi konfliktusok robbantak? Aki még trónra sem került és máris  vetélytársakra tett szert, csakhogy könnyedén maga mögé utasítsa őket?
Mi is az erősebb fegyverem, a béke vagy a harc? És ki vagyok én?
Én nem létezem.
Csak az Erő van.
És elnevettem magam. Mert rájöttem, hogy teljesen mindegy. Nem, a jediknek végső soron nincs igazuk. Mert ha azt mondom, hogy csak az Erő van, akkor az Erő márpedig van. Ott van a világos és ott a sötét oldala is. Mert ilyen. Mint ahogy ilyen vagyok én, ilyen a galaxis és ilyen körülöttem minden. Ilum is ilyen. Hideg és gyönyörű, rémisztő és csodálatos. Valahogy az ellentétek egyensúlya tartja egybe a világot. Igazi, tiszta fény, bár hiszem, hogy létezik, nem élhető meg ebben az életben, ebben a testben. Legalábbis számomra nem.
Meglepve láttam, hogy lábaim előtt egy kristály világít zölden, pedig a régi fénykardom ki volt kapcsolva és a többi kristály sem adott fényt. Nem emlékeztem, hogy eddig láttam volna, mintha ekkorra nőtt volna ki a kövek közül. Pedig megjegyeztem volna ha látom, millió másik között is; egészen sötét zöld volt, sötétebb talán még egy smaragdnál is.
Megérintettem és belecsúszott a tenyerembe. Mintha Ilum sírta volna ki magából, sima volt és tökéletes, könnycsepp alakú. Levettem a kesztyűmet és rázártam elfagyott ujjaimat a kőre. Melegített. Szinte éreztem, hogy él, mintha egy apró szív dobogott, lüktetett volna benne.
Egyik kezemben a fénykardom, másik kezemben ez az új kő, kibotorkáltam a barlangból. A vihar elmúlt, a nap pedig alábukott a láthatáron. De nem tudtam biztosan, hogy ugyanaz a nap volt-e, elképzelni sem tudtam, mennyi idő telhetett el a homályban.
Lassan, megfáradt léptekkel indultam neki a bolygó havas sivatagjának. A búcsúzó nap most narancsszínű ragyogásba vont mindent. Nem tudtam biztosan, honnan jöttem, a vihar eltakarította a nyomaimat, de azért csak gyalogoltam rendületlenül. Hagytam, hogy lábaim vezessenek, nem figyeltem, merre, miért megyek. Csak mentem és gondolkoztam magamban.
Valahogy véglegesnek tűntek a dolgok, pedig nem sok változott. De mintha megértettem volna, hogy az én életem soha nem a saját boldogságomról szólt. Egy pillanatra elszorult a szívem. Obi-Wan. Szemeimből kicsordult egy könnycsepp, de ahogy lezártam a szemhéjamat, teljes sötétség borult rám.
Egy piros fénykard, és egy elhanyatló alak, mely szertefoszlik a semmibe. A földön pedig egy köpeny. Egy barna köpeny.
Megtorpantam, sarkamig elzsibbadtam. Hirtelen a csontjaimban kezdtem fázni, nem kaptam levegőt. Mozdulatlanul, jeges szoborként álltam a havas pusztában.
Aztán lassan melegség indult el a bal karomból. Felkúszott a vállamon és szétterjedt az egész testemen. A kő melegített. Egy pillanatra az a furcsa érzés fogott el, mintha a saját, forró könnyemet tartanám a kezemben.
Lassan fellélegeztem és mentem tovább. A víziók nem voltak ismeretlenek számomra. Talán nem kaptam belőlük többet, mint egy átlagos jedi, talán igen, nehéz volt megmondani. Sokszor tévedtek. Sokszor nem szóltak semmi másról, mint a saját félelmeimről. Legtöbbször álmomban jöttek és nem különböztek sokban egy átlagos rémálomtól...Bár persze ezt nehéz volt megmondanom. Hiszen az Erő mindig ott élt bennem. Ki a megmondhatója, hogy kisgyermekkori álmaim melyike volt a képzelet szüleménye, az eseménydús napok leképezése, a tudatalatti félelem térnyerése? Melyik volt közülük ez Erő által irányított vízió? És mi a helyzet akkor, ha a nem Erő érzékenynek tartott emberek rémálmai sem voltak mind alaptalan víziók? Mindig is hittem benne, hogy ha az Erő valóban egy mindent átható hatalom- és ez itt Ilumon nem is lehetett kétséges- akkor nem csak a jedik, vagy kifejezetten Erő-érzékenyek privilégiuma megélni. Ezért küzdöttem a klón katonáinkkal is annyit, hogy megpróbáljanak valamit megérezni belőle. És talán sikerrel is jártam.
Eszembe jutott a bajtársi hűségük és hirtelen rádöbbentem, hogy hiányoznak nekem. Cody, Visszhang, Különc és Álmos. Meg mind a többiek... A hó fehér uniformist formált a szemeim előtt. Nagy, sötéten gőzölgő tócsák, villámsebesen terjed a vér.
Térdre estem, de a kép semmivé foszlott. Ujjaim a szilánkos-jeges hóba martak, felhasították a bőrömet. De a kristályt nem engedtem el. Csodálkozva és megdöbbenve figyeltem; ahogy hozzáért a karcolásokhoz azok eltűntek, begyógyultak. 'Ez egy gyógyító-kristály lenne?' néztem döbbentem a kezemre. Hiszen én fényszablyát akartam, nem a gyógyítók segédeszközét. A zöld kő erre mintha egy árnyalatnyit sötétült volna, akárcsak a haragjában elpiruló ember...
Nehézkesen álltam talpra és mentem tovább. Csak tovább.
Most már alig vártam, hogy visszatérhessek a hajómra. Igyekeztem körbenézni, megállapítani, hogy merre járhatok, de későn. Holdja nem volt Ilumnak, egyetlen napjának fénye pedig már a bolygó túlsó oldalát világíthatta.
Nem volt értelme sem itt maradnom, sem tovább mennem. Sóhajtottam és a kőre néztem, hátha az megmutatja az utat, de nem válaszolt néma kérésemre. Mintha megsértődött volna, még el is halványult egy kicsit.
Ledőltem fáradtam a hóba és egy kis időre megint nem tudtam magamról. Újabb látomásaim lehettek, de ezek csak átúsztak a tudatomon, ködös párát hagytak maguk után. A homok borította bolygó az ikernapokkal vissza-visszatért, de továbbra sem ismertem fel. Füstöt és lávafolyamot láttam, úgy égette át magát a tűz a többi látomáson, mintha olajon futna, mintha mindent el akarna nyelni.

Halk morgásra, szusszanásra lettem figyelmes. Hatalmas termetű ragadozó bestia állt velem szemben. Nem ismertem fel, nem tudtam neki nevet adni. Rémes bűze betört bénult agyamba. Máig nem értem, miért nem a fénykardhoz nyúltam, mikor láttam, hogy hátsó lábaira helyezkedik, készülve az ugrásra, hogy leterítsen.
Hangos kiáltással magam elé tartottam a bal kezemet és a belőle előtörő ragyogás még engem is elvakított. Mire kinyitottam a szemem a bestia már nem volt sehol. Nyomait láttam magam körül, a zöld fény hatására kirajzolódtak a hóban. Nem vízió volt, nem álom. A kő pedig izzón világított a tenyeremen.
– Köszönöm- suttogtam ostobán. Igen, én alábecsültem ezt a kis könnydarabot. Megmentett.
– Megmutatnád az utat? -Kérdeztem fennhangon, és meglehetősen butának éreztem magam megint. A kristály is úgy villogott, mintha somolyogna rajtam, de valamiért visszatért az erő a lábaimba és újra nekiindultam. Most már őszintén bizakodtam benne, hogy utoljára rugaszkodok neki az útnak.
Ilum kezdett végérvényesen kimeríteni.

És igazam lett. Mire a bolygó fordult egy felet, már láttam a hajómat a láthatáron, bár Ilum még tartogatott egy- remélhetőleg utolsó- meglepetést. A kristálytiszta levegő miatt jóval messzebb lehetett látni, mint máshol. A nap már bőven lefelé állt megint, mire végre elértem a hajót. Arra számítottam, hogy kimerülten fogok összezuhanni, amint elérem, de nem így történt. Magamra húztam a delta tetejét, bekapcsoltam a fűtést, elővettem a fegyver alkatrészeit és máris meditációba merültem.

Mondhatnám, hogy hamar végeztem a feladattal. Nekem úgy tűnt, hogy hamar történt, a pontos idejét senki nem mérte még ennek a műveletnek. Nem volt veszélytelen dolog, épp ezért nem lehetett kapkodva, könnyelműen csinálni. Egyetlen rossz mozdulat és Ilum szikrázó egére röppentem volna deltástul mindenestül. De ennek még nem volt itt az ideje.
A koncentráció, amit a szerelés igényelt szinte emberfelettinek bizonyult. Ilyenkor nem maradt választásom, minden külső, felszínes valóságot, hideget, időt, látványt kizárva, a rég megtanult technikára támaszkodva el kellett merüljek teljes valómmal a feladatban, a feladatnak.
Mire végeztem azt hiszem, éveket öregedtem. Szinte éreztem mélyülni a ráncokat az arcomon, és ezt valamiért gúnyos vigyorral nyugtáztam. Ha valamit nem sikerült még letörnie a körülményeknek, az a cinikus humorom volt.
Utóvégre öregedni sem ártott. Valami tiszteletreméltóbb külső passzolt volna ahhoz, aki most fogadta meg, hogy lemond saját magáról. De a fém felületekről, sötét konzolokról visszatükröződő arc csalódást okozott. Ugyanaz az ember nézett rám, mint ami Ilum előtt. Talán csak a fáradtság rajzolt valamivel sötétebb karikákat a szemem alá. Ősz hajszál sehol... És mérgesen szusszantam. Utólag ostobának hat, de tényleg szerettem volna, ha valahogyan látszik rajtam kívülről is a változás, amit belül éreztem. Végül mégis a jobbik felem győzött. Legyintettem és elengedtem a dolgot. Ha tényleg változtam, azok, akik számomra fontosak, akiknek én fontos vagyok, észreveszik majd. És ha senki nem látna semmit, az sem baj. Hiszen ez most nem másokról szólt. Furcsa, groteszk módon az utolsó élményem, aminek én voltam a főszereplője pontosan az az élmény volt, hogy soha nem leszek főszereplő. Elhúztam a szájamat; fárasztottak a saját filozofikus gondolataim. Ideje volt már hazamenni.

Még utoljára felnyitottam a gépet és kiszaltóztam belőle, az új és a régi szablyával. A régi maradt a jobb kezemben, karcsún, előkelően simult a tenyerembe, elegáns díszei megnyugtatóan rajzolódtak a bőrömre.
Az új fegyver a bal kezemben volt. Markolatául egy különös, derani fát választottam. Már idefelé kitaláltam, hogy ezt akarom használni és az egyik töltőállomáson gond nélkül tudtam beszerezni, különös tulajdonságai folytán sok mindenre használták, népszerű nyersanyag volt galaxis szerte. Még páncélt is készítettek belőle, mert csodálatosan ellenálló, de könnyű volt. 

Mélybarna sima, dísztelen markolat feküdt neki az ujjaimnak. Közelebb a szívhez. A pengét valamivel- de nem sokkal- rövidebbre terveztem, mint a másikat.
Mélyet sóhajtottam és halk zümmögéssel kezdődött a tánc.
Soha szablyagyakorlat így még nem hatott rám. Nemhogy nem fárasztott ki, egyenesen felüdített. Felfrissültem, megerősödtem fizikailag is és lelkileg is. Mire a formagyakorlatok véget értek, már úgy éreztem, hogy mindig is így kellett volna küzdenem. Mintha korábbi ügyetlenkedéseim csak azért történtek volna, mert hiányzott még egy végtag a mozdulatokból.
Megnyugodva sóhajtottam és egyszerre kapcsoltam ki a két fegyvert, ám ekkor ismét elsötétült előttem a világ.
'Visszhang, ne!' Vörös üstök, kétségbeesett ordítás. Ismerős sisak gurul, gurul, majd imbolyogva megáll. Tompa, üres, fekete arc néz ki belőle. Halál. De egyszerre mintha tükröződne a sisakon látom, ahogy egy karcsú alak támogat egy sérültet, húzza maga után. Mintha hallanám is, ahogy dühöng. Körülöttük émelyítő bűz, sötétség, sárga láva. Mintha a bolygó ki akarná hányni saját magát.

 Arccal a hóban tértem magamhoz.
Wilwarin. Mennem kell. Most.
De hova? Sárgás lávafolyam. Visszhang...
Kétségbeesetten ugrottam Arforhoz.
– Arfor ki tudod nekem deríteni, hogy Visszhang milyen küldetésen és hova volt rendelve legutóbb? Az agyam valamely rejtett zugából előbukkant Visszhang klón kódja. Arfor elégedetlenül csipogta, hogy innen nem fér hozzá az adatbázishoz.
Érzelmes búcsú és könnyek nélkül távoztam Ilumról. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy minél hamarabb elérjük a legközelebbi töltőállomást, ahonnan Arfor már tud nekem további információval szolgálni. Wilwarin hollétéről nem érdeklődtem. Hiába volt Arfor Obi-Wan droidja, egy Jedi parancsnok küldetéseiről szóló adatbázishoz még neki sem lehetett hozzáférése.

Tizenkilenc standard órányi repülés után értünk csak használható helyre. Semmit nem aludtam ez alatt, mostanra már támolyogtam a fáradtságtól.
Arfor csipogva alkotott miközben én intézkedtem, hogy töltsék fel a deltát.

Lola Sayu. Mentőexpedíció.
Már visszatértek.
Wilwarin padawan és CT-21-0408 nem élték túl...
Talán a fáradtság tette, de az agyam egyszerűen nem engedte be ezt az információt. Nem tiltakozott, csak zsibbadtan, tompán ellenállt.
– Arfor, megyünk is tovább!
Nem értettem, minek kérdezi, hogy hova. Ha droid is, ennyi esze lehetne azokban a kriffverte áramköreiben!
-Irány Lola Sayu.