8. fejezet - Ardenis
2012.11.28. 21:02
-Tessék?
Nem egészen értettem, hogy mi történik. Halványan még rémlett, hogy Obi-Wan keltegethetett valamikor nem is olyan régen, és még valami emlékeim voltak az aznapra esedékes harc tényéről, (az első harcomról tíz év után), de Wilwarin szavainak egyszerűen nem volt értelme.
- Fel kell szólalnom a Szenátusban…
- Most?- Igen, utólag én is belátom, hogy hülye egy kérdés volt, de annyira rosszul aludtam az elmúlt napokban, és annyira kimerült voltam, hogy egyszerűen nem állt rá az agyam a normális gondolkozásra. Wilwarin- aki eddigre átlátta a helyzetet- gyorsan elszaladt és pár perccel később, (miközben én még mindig bambán pislogva ’meditáltam’ az ágyamon), visszatért valami furcsa löttyel a kezében. Állítólag a klónok által fogyasztott energiadús italt adta nekem, mindenesetre arra épp alkalmasnak tűnt, hogy magamhoz térjek tőle. Igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy borzasztóan keserű volt és még kissé büdös is.
- Áhh. Fúj. Brr… Azért kösz! Szóval most mondd, miről van szó?
- A Szenátus szavazni akar a hadseregbővítésről, én pedig… Még többen halnának meg és Codyék is teljesen kiborultak, és én megígértem, hogy segítek, szóval nem engedhetem meg, hogy a sok kri… Beszélnem kell. Tennem kell valamit!
Azt azért sikerült leszűrnöm, hogy Wilwarin borzasztóan izgatott és kétségbeesett, sőt azt is megértettem, hogy elhatározta magát, de a helyzet még mindig nem volt teljesen világos.
- Oké, oké, nyugi. Wilwarin, figyelj rám! Nagy levegő… Beszív… Kifúj! Még egyszer ugyanez! Pompás. És most kérlek, maradj egy picit nyugton, amíg összerakom, hogy mit akartál mondani!
Kissé berozsdásodott agyam lassan vánszorgott végig az információ morzsákon, de végül eljutottam az eredményig.
-Arról lenne szó, hogy a Szenátus a hadsereg bővítését akarja megszavazni? Komolyan?
Wilwarin csak némán bólintott, szemeiben a kétségbeesés, a tehetetlenség rémisztő tudata látszott.
- Marhák!- Engem is zsibbasztott a hír. Ellene voltam a háborúnak, ellene voltam a klónok gyártásának, békét akartam és nyugalmat (és ez a vágyam később csak egyre erősödött). És ismertem a sok önző, szűk látókörű bamba, hataloméhes bolondot, akik arra sem képesek, hogy elképzeljék a Szeparatisták válaszreakcióját egy ilyen húzásra, arról nem is beszélve, hogy a morális oldalát lássák a problémának. Ennél még egy egyszerű droid is többre képes! Hullagyártás. Magamban így neveztem el a folyamatot. És ez nem szegény klónoknak szólt, akik nem tehettek semmiről, hanem annak a ténynek, hogy emberi létformát hozunk létre, kizárólag arra a célra, hogy aztán elküldhessük őket meghalni, saját magunk helyett.
- És te... fel akarsz szólalni a Szenátusban?
Wilwarin arcán fintor futott át. Nem kellett magyaráznia, pontosan értettem, hogy arra gondol, „akar a fene, de muszáj tennem valamit”! Bólintottam. Értettem én, persze, csak nem volt olyan egyszerű a feladat. A Szenátusban nem mondhat véleményt akárki, indoklás kell, ajánlás. Kell továbbá megfelelő megjelenés, hatásos beszédtechnika, és nem árt, ha már jó előre biztosítva van a felszólalás sikere, így vagy úgy, lepénzeléssel, megfenyegetéssel, vagy akárhogy… Wilwarinnál ezek egyike sem jött szóba, ő, pedig nem tartozott azok közé, akik ösztönösen megnyerik maguknak a hallgatóságot, és elbájolnak egyből bárkit. A bőbeszédűséget sem lehetett volna belefoglalni a személyleírásába. Szóval nem tűnt egyszerűnek a dolog, de talán nem volt lehetetlen sem.
- És az én segítségemet kéred?
A szemembe nézett, és határozottan mondta ki:
- Igen.
Mindketten tudtuk, hogy ez sokkal többet jelentett, mint amennyit kimondtunk szavakkal is. Mindketten éreztük, hogy megtettük az első lépéseket egymás felé.
- Rendben- feleltem én is hasonló céltudatossággal, bár magamban még nem láttam tisztán az utat.- Rendben, segítek. Megoldjuk valahogy! Mennyi időnk van?
- Egy hónap.
- Lesz az kettő is, a Szenátus borzasztó lassú és állandóan késésben van saját magához képest. Szóval…
Már épp bele akartam kezdeni a probléma részletezésébe, amikor kedvenc mesterünk becsörtetett.
- Ardenis! Végre felébredtél! Azonnal gyertek a parancsnoki hídra.
- Mester!- hangom mélységes felháborodást tükrözött és gondosan ügyeltem rá, hogy szorosabbra húzzam magamon a takarót…- Éppen öltözöm… Megbocsátanál?- Blöffölnöm kellett, ha kint akartam tudni a helységből, de visszaemlékezve korábbi énjére, Obi-Wan borzasztó ügyetlen volt a hasonló szituációkban.
És a blöff bevált! Még a legvérmesebb reményeimet is felülmúlta a rettentő zavara, ahogy elfehéredett, elvörösödött majd hebegve, habogva, elnézés-féleséget mormolva kihátrált a szobából.
Wilwarin szájtátva nézett rám hosszú másodperceken keresztül, majd kirobbant belőle a nevetés.
- Ezt hamar megoldottad.
Szemérmetlenül kacagtam én is. Muszáj volt nevetnem azon a kínos kifejezésen, ami Obi-Wan képén elterült.
Mikor végre sikerült összeszednem magamat, beláttam, hogy nincs most időnk a probléma megtárgyalásához.
- Majd később megbeszéljük, jó? Addig is, itt van valahol,- kutatni kezdtem a cuccaim között- egy adattábla- diadalmasan emeltem föl, majd kissé vörös füllel lehámoztam róla a koszos zoknit ’Nem tehetek róla, sietnem kellett a pakoláskor!’. Igyekeztem méltóságomat megőrizve folytatni a kommunikációt.- Elvileg megtalálsz rajta mindent, amit a Szenátus szabályairól tudni kell. Nem árt, ha szabad perceidben tanulmányozod. Amíg ezt a csatát be nem fejezzük így vagy úgy, nem hiszem, hogy lesz alkalmunk megbeszélni a továbbiakat.
Ezt már menet közben mondtam, és csak egy gyors oldalpillantással tudtam leolvasni Wilwarin reakcióját. Nem, nem mondhatnám, hogy haragudott a halasztás miatt, de kifejezett undorral vette át az adattáblát. Hát, nem csodáltam érte. A Szenátus szabályai még a Jedi Kódexnél is sokkalta unalmasabbak voltak.
Ahogy megérkeztünk a parancsnoki hídra rögtön éreztem én is, hogy baj van. A közelben álló néhány katona és a parancsnok hangulata a fájdalmastól kezdve a kétségbeesettig terjedt. Talán a mély letargia volt a közös vonásuk, és legnagyobb meglepetésemre ugyanezt éreztem Obi-Wanon is. Nem voltam én valami nagy hadvezér, de azt azért sikerül átlássam, hogy ilyen hangulatban nem túl valószínű semmiféle csata megnyerése, de még egy terv kidolgozásának is aránylag kicsi az esélye…
A társaság elgondolkozva meredt egy város térképre, senki még csak föl sem nézett a jöttünkre…
- Mester!- szóltam miután már 8 perce meredtünk a térképre mindenféle információ nélkül…- Van annak bármi esélye, hogy elmondod nekünk, mi ez, vagy ilyesmire ne is számítsak?
- Ez itt a Pantora. A szeparatisták elfoglalták a várost, és túszul ejtettek civileket. Feladatunk a civilek kiszabadítása, a város felszabadítása, amint azt magadtól is kitalálhattad volna… Rendelkezésünkre áll a teljes légió. A harchoz nem használhatunk semmi komoly lőfegyvert, csak droid gránátot és kézifegyvert. Számíthatunk továbbá némi légi fedezetre is…
Szándékosan figyelmen kívül hagytam a rendreutasító megjegyzést, és kedélyes képpel bólintottam. Magamban viszont szépen kidühöngtem magamat… ’Honnan a kriffből kéne nekem tudni bármit is a csatákról? Elfelejti, hogy nem Anakinnal beszél, vagy mi a fene? Még csak nem is hasonlítunk… Legalábbis nagyon remélem!’
- Hol tartják a túszokat?- Wilwarin kezdett megint elemében lenni. Azt hiszem, lassan kiheverte a Szenátusi adattábla okozta gyomortáji zsibbadást. Közismert betegség a diplomáciai szakokon… az a szabálykönyv szinte minden hallgatóból hasonló reakciókat váltott ki, időnként kóros fáradtsággal és öklendezéssel bővítve. Hogy őszinte legyek, nem ismertem senkit, akinek sikerült volna elejétől a végéig elolvasni…
- Itt, a város közepén- Mesterem egy kör alakú hangár-szerű épületre mutatott.
- Hm…- Újabb hallgatás…
- Parancsnok, van valami ötlete?- Obi-Wan reménykedve nézett Codyra, de ő képtelennek tűnt bármi javaslattal előállni. Szégyenében lesütötte a szemét, úgy válaszolta.
- Sajnos nincs, tábornok úr.
- Nehézlövegek?- ismét Wilwarin mentette meg a helyzetet, Obi-Wan pedig a túszok körül, két, a város ellentétes oldalán elhelyezkedő pontra mutatott a térképen. Wilwarin újra bólintott, és megint kezdődött a hallgató- gyakorlat.
Én, pedig kezdtem unni. ’Az odáig rendben van, hogy nem voltam még szeparatista csatában, és az is rendben van, hogy az utolsó harcom tíz éve volt, de azt azért nem hiszem el, hogy itt állunk csöndben és akkor majd jön az ihlet…’ Szépen odasétáltam a térképhez és módosítottam valamit a beállításon. Kíváncsi voltam a városba bevezető utakra. ’Ha civilekre kell vigyázni, akkor muszáj lesz az utakat használnunk nekünk is.’ Fogalmam sem volt, mit várok, mit akarok találni, de biztosan éreztem, hogy pillanatnyilag én vagyok az egyetlen cselekvőképes ember az egész hajón. Hát igen, én mostanra már bőven hozzáedződtem a Szenátus hasonlóan gusztustalan húzásaihoz.
- Miért kellett a szepiknek ez a város?- filozofáltam hangosan, észre sem véve, milyen hamar áll rá az agyam a katonai szlengre… - Van itt valami érdekes, amit őriznek?
- Nincs, vagy legalábbis nem tudunk róla.- mesterem kissé hökkenten válaszolt. Szemlátomást meglepte, hogy kérdezni én is tudok.
- Akkor minden bizonnyal semmi más céljuk nincsen, mint minket tőrbe csalni. Különben nem ejtenének túszokat…
- Pompás meglátás!- felelte Obi-Wan.- Akkor is ki kell szabadítsuk őket, hiszen…
- Nyugi mester, felfogtam… Csak gondolkozom!- fojtottam belé a további ideges választ. Részben azért, mert már amúgy is elegem volt az ideges Obi-Wanból, részben, pedig azért, mert egy felettes ne boruljon ki az alárendeltjei előtt. ’Ha én királynőként aggodalmat fejeztem volna ki, a szenátorok már fejvesztve ugráltak volna az ablakon kifelé!’
- A városnak nincsenek alagútjai… sok a torony, kiválóan bevédhető lövészek segítségével, viszont nem alkalmas terep a droidoknak… -motyogtam magamban az információkat-
Minden erejüket a túszok őrzésére, fogják fordítani… -’Nem hiszem el, hogy más nem képes gondolkodni valami megoldáson…’ Dühödten állítgattam a térképen, változtatgattam, hogy milyen szögből mutassa a tornyos várost, de reménytelennek tűnt a helyzet. Hacsak…
- Csalira van szükség… El kell fogatnunk magunkat!- vágtam ki büszkén. Cody felnézett, Wilwarin tekintetében láttam már a megértést, de mesterem csak felvonta a fél szemöldökét, és tovább vonogatta a kezét a szakállán, miközben céltudatosan fixírozta a kivetített térképet.
- Hogyan gondolod?- kérdezte Wilwarin.
- A város két pontján el kell fogatnunk magunkat, nekünk, jediknek. Ha a mi csapdába csalásunk a cél, nem fognak végezni velünk. Az osztagunknak vissza kell vonulnia. Valahogy meg kell akadályoznunk, hogy egy helyre vigyenek minket a többi fogollyal, és akkor indulhatna meg az igazi támadás innen,- mutattam a főbejáratra-, ami miatt kénytelenek lesznek erőket elvonni a túszok őrzésétől. A csalik őrzésétől is, remélhetőleg. Akkor a visszavonult osztagok megpróbálhatják kiszabadítani a túszokat, akik már nem lesznek olyan erősen védve.
- És hogyan gondolja a parancsnok megakadályozni, hogy egy helyre vigyék a többi tússzal? És mi a terv a nehézlövegekkel?
Hát… Nem véletlenül volt Cody speciálisan képzett katona. Gyorsan megtalálta amúgy is reszketeg tervem két leggyengébb pontját… Az elsőnek nem kellett volna szükségszerűen problémásnak lennie. Ha az igazi támadás gyorsan indul, akkor nincs idejük egy helyre szállítani minket… Csakhogy, a megfelelő időzítést nem lehetett biztosítani.
- Hát ehhez jön segítségül a légi egység. Kisebb bombázással meg kell akadályozniuk az átjárást a város két bejárata között. Persze lehetőleg minimális rombolással!- Meg tudtam volna ölelni Wilwarint, annyira örültem a mentőötletnek.
- És a lövegek?- kérdezte Cody még mindig bizalmatlanul. Nem igazán győzhette meg őt a katonai szaktudásomról ez a terv. Persze, nem is volt igazi szaktudásom, csak az itt-ott, jobbára Urdius kapitánytól, meg Qui-gonntól összeszedett információk segíthettek.
- Kiiktatjuk őket még az osztaggal- válaszoltam. Immár ismét belelkesedtem.- Ez a legnehezebb része a dolognak. Azonnal meg kell semmisítenünk őket, és csak utána engedhetjük elfogatni magunkat, lehetőleg minél kevésbé feltűnően…
- És a civilek?- most az alparancsnok szólt bele, először azóta, hogy itt voltunk…
- A felszabadításuk után egy csapatszállító értük kéne, hogy menjen. Akkor a túszokkal foglalkozó csapat besegíthet a város peremén harcolóknak. Minden csak az időzítésen múlik!- Miközben beszéltem, igyekeztem érzékeltetni a dolgokat az elénk vetített holotérképen. Azt hiszem, kissé ideges lehettem, mert villámgyorsan változtatgattam megint a beállításokon, szédületes sebességgel villogtak az utak, és az egységek helyét jelző fények…
- Khm… Ardenis!
-Tessék?- néztem Wilwarinra.
-Nem akarok szemétnek látszani, de szerintem ebből senki nem fog fel semmit… Én még csak-csak, de a srácoknak tuti gyors vagy…
- Hoppá, bocs…- néztem zavartan az alparancsnokra, mivel Cody már megint lehajtott fejjel állt. Nem hittem a szememnek, amikor villanás-szerű mosoly tűnt fel az arcán válaszként. Persze, nem volt ez valami nagyon boldog vigyor, de még így is több volt, mint amire én idegenként számíthattam. Na meg hozzá kellett számolni a hivatalos szituációt, és a Szenátusi csodaterv hatását is a reakciókhoz. Még mindig kedvetlen volt mindenki, éreztem az Erőben a reménytelenséget, a csalódottságot és… Düh? Igen, mesterem felől rejtetten, de határozottan a csalódottság és a harag hullámai áramlottak felém. Kinyúltam az Erőben, próbáltam felmérni, megérteni őt… Rám haragudott, de elképzelni sem tudtam, hogy miért… Sajnos nem nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Nem itt és nem most.
- Akkor most kezdjem elölről? Vagy vannak kérdések?
- Tulajdonképpen minden világos… - válaszolta Cody parancsnok. – Nem lesz feltétlenül egyszerű, de…
- Pompás!- kezdett kínossá válni, hogy Obi-Wan még mindig nem hajlandó hozzászólni a dolgokhoz…
- Mester, valami hozzászólás, vélemény?- ’kizárt dolog, hogy normális esetben a padawan találja ki a tervet, a mester meg annyit se reagál, hogy bakfitty…’
- Nem tetszik- felelte Obi-Wan. ’Mily meglepő… Neked már megint nem tetszik valami. Nekem meg a szakállad nem tetszik. Ez van, ilyen az élet, szokj hozzá… Vagy találj ki te valamit, okostojás!’- Túl kockázatos…
- Mester, kockázat nélkül nincs háború - jegyezte meg Wilwarin. Ő sem lelkesedett kifejezetten a tervemért (tulajdonképpen szerintem sem volt nagyon jó terv), de legalább próbált jó képet vágni hozzá, belátván, hogy ez van, nincs másik…
- Igaz- simogatta Obi-Wan a szakállát… - De mindig meg kell vizsgáljuk a kockázat mértékét… Értelmetlenül ne áldozzunk fel életeket!
’Persze, hogy ne… De nincs jobb ötlet, nem érted? Én boldogan mennék utánad, ha végre kitalálnál valami jobbat, mester!’
- Rendben Ardenis, bízom benned!- nézett most rám, rövid sóhaj után szigorúan, bennem pedig tudatosult, hogy ez volt az első alkalom, hogy a szemembe nézett, mióta beszélgetünk a Deranon. Úgy tűnt, évekkel ezelőtt… De valami most sem stimmelt. A harag hullámok nem csökkentek, Obi-Wan hangja, pedig valahogy az ellenkezőjét mutatta annak, amit mondott. Szinte provokációnak tűnt. Egyértelmű volt, hogy engem tesz felelőssé, ha valami rosszul sül el… ’Hát ez szenzációs… ’ De azért nem zavart annyira, mint amire ő számított. A felelősségvállalást már három éves korom óta szoktam. Eleinte csak a saját tetteimért, aztán már egy egész rendszerért. Emberek jóléte, élete függött a döntéseimtől már kicsi koromtól fogva… Nem ért különösebb meglepetésként, hogy ez most is így lesz. A gond csak az volt, hogy a háborúhoz nem értettem…
- Wilwarin és én fogjuk elfogatni magunkat!- folytattam tehát a terv ismertetését. Agyam közben ezerféle eltérő kimenetel lehetőségét vette számba. Volt egy ilyen rossz tulajdonságom, hogy vészhelyzetben a normális sebesség többszörösével kezdtem gondolkozni. Ez néha nagyon jól jött, legtöbbször viszont csak elvonta a figyelmemet a jelenről, arról nem is beszélve, hogy teljesen követhetetlen lettem mások számára, mint az előbb is, a térképpel. Qui-gonn sokszor szidott is érte.- Amikor elfogtak minket, az osztagunk visszavonul, és mi azonnal értesítjük a légi támadás vezetőjét…
- Aki én leszek- szúrta közbe az alparancsnok, én pedig elhatároztam, hogy amint lehet megtudom Wilwarintól, hogy mi a neve…
- És a főbejáratnál támadó osztag parancsnokát…- itt várakozás teljesen meredtem mesteremre, ő pedig beleegyezően bólintott…
-Nem szeretnék légi harcot!- szólt még Obi-Wan figyelmeztetően a pilótának, aki beleegyezően bólintott. Ő nem klón volt…
A tanácskozás ezzel be is lett fejezve, a tisztek leléptek felkészíteni az embereiket, Obi-Wan elvonult a fennmaradó öt percre- fogalmam sem volt hova- én meg Wilwarinnal ott maradtam a helységben, gondolataimba merülve…. Muszáj volt megint a segítségét kérjem.
- Te Wilwarin…
- Hm?
-Valamit kell kezdeni a közhangulattal. Így nem lehet harcolni…
Padawan társam beleegyezően bólintott, arcára töprengő kifejezés ült ki. Kisvártatva azonban elmosolyodott, és cseppet sem szelíden hátba vágott.
- Bízd csak rám!- azzal elvágtatott.
- Aha!- nyögtem és fájós hátamat egyengetve próbáltam elképzelni, hogy mi az ördögre gondolhatott. Csak reménykedni mertem, hogy jól sül majd el a dolog.
A zászlóshajó tartotta a pozícióját, mi pedig megkezdtük a leszállást a város peremén kívül. A hold sivatagosnak tűnt, nem tartozott a kifejezetten szép terepek közé…
Wilwarinnal együtt indultunk el, ő kissé késve csatlakozott hozzám az osztagommal, meg a sajátjával. Fogalmam sem volt, mit csinálhatott a katonákkal, de határozottan lángolt a harci kedv. Tréfálkoztak a maguk kissé nyers modorában, igazgatták a fegyverzetüket, de mindehhez koncentráltak voltak és összeszedettek. Velem teljes mértékig ellentétben…
Obi-Wan a kezembe nyomott még érkezés előtt egy kommlinket, amit a karra lehetett szerelni, ez most idegenül és idegesítően feszült a csuklóm fölött. ’Gondolom ezt is meglehet szokni’, mint ahogy meg lehetett szokni azt a borzasztó gyomorgörcsöt is, ami már a terv kidolgozása alatt kezelésbe vett, és azóta csak alattomban erősödött. ’Mi lesz, ha valami nem sikerül?’ Kissé megbotlottam egy gödörben. A klónok egy pillanatra döbbenten álltak meg… Azt hiszem, nem találkoztak még megbotló parancsnokkal amióta az eszüket tudták.
’Na, szép! Ez az én formám. Már csak ez kellett, hogy az amúgy is kevéske bizalmukat teljesen elveszítsem. Ki más lenne a botladozó jedi, mint Ardenis?!’ A katonai kiképzés csodája volt, hogy lélekjelenlétüket megőrizve jöttek utánam, de én ettől nem tudtam megnyugodni.
’Ne pazarold a gondolataidat a jövőre… Maradj a jelenben, koncentrálj. Keresd az Erőt, érezd magadat a középpontjában!’
Qui-gonn most is a legjobbkor segített. Lassan sikerült elmerüljek az Erőben, szívverésem lelassult és agyam őrjítő- és roppant kimerítő- pörgése is megszűnt.
- Tulajdonképpen… Mióta nem harcoltál?- kérdezte Wilwarin, miközben tempósan lopakodtunk a bejáratok felé. A nap lemenőben volt, sietnünk kellett, ha még az éjszaka beállta előtt végezni akartunk a feladattal. Egy darabig némán mentem mellette, attól tartva, hogy ha most erre a kérdésre válaszolok, akkor felborul az egész terv… Közben figyeltem, ahogy az egyik katona által kivetített térképen haladtunk… ’Ha minden igaz, a következő saroknál elvállnak útjaink…’
Most már válaszolhattam.
- Tíz éve… Hát akkor… Sok szerencsét! Tartsd életben magad, még szükség van rád a Szenátusban!- tettem hozzá, mikor láttam arcán, a válaszom okozta döbbenetet. És nem is csalódtam, kis megjegyzésem hatására elfintorodott, és már indult is az osztagával. Őrültem, hogy sikerült elterelnem a figyelmét, de azért reméltem, hogy megértette, komolyan nem szeretném, ha baja esne. Csak hát az ilyesmi kimondása nem tartozott az erősségeim közé.
- Ja és Wilwarin!
- Igen?- Fordult vissza gyanakodva…
-Fogadok, hogy kihúzom belőled, mit csináltatok a fiúkkal a leszállás előtt!
Vidáman elnevette magát, és búcsút intve hátat fordított nekem. Egyedül maradtam az osztagommal, és a rám váró feladattal. Most kezdődött el számomra igazán a háború.
|